: ÓRIÁSI JELENTŐSÉGŰ TALÁLMÁNY — verkli (1969)
Meleg szívvel gondolok vissza, a lakótelepen
hétvégéken felbukkanó utcazenészre, a verklisre. Személyes kapcsolatba nem
kerültem vele , viszont az ablakokból az utcára
ledobott, összehajtott papírba csomagolt forintokat, szívesen összeszedtem, és
kezébe nyomtam. Nem csak a verkli egyedi hangja nyűgözött le, hanem a guruló
zeneszekrény szépsége is. A 70-es évekre ez a műfaj kikopott a környékünkről.
Legutoljára a közrádió József Attila életéről szóló 4 részes sorozat
felvezetőjeként hallhattam az „én” verklim hangját. Azóta gyakran eszembe
jutott a múltbeli varázslat. Megembereltem magam, és utánaeredtem a világhálón.
Budapest egyik múzeumában rátaláltam egy „porosodó” verklire, mely
működésképtelen állapotban tárolódik. Végül egy Dunántúlra vonatkozó füles után
látókörömbe került, Keszthely. A „csodák” falusi palotáját a svájci Surber
házaspár tulajdonolja és üzemelteti.
Az automata és kézi hajtású zenegépek története sok
száz évvel ezelőtt kezdődött. Több nemzet, ország vallja magáénak a kintorna
feltalálását. Fejlődését a felvilágosodás korától a 2. világháborúig kíséri, és
hűen tükrözi a társadalom, a technika és a művészetek fejlődését.
Észak-Olaszországban, a Németalföldön, Szászországban
kiterjedt ipara volt a zenélő automatáknak. Egyes cégek csak a dobozok, sípok
készítésével, míg mások a zeneművek kottázásával, szöges hengerekre,
papírcsíkokra, bádogkorongokra történő átírásával foglalkoztak. A 18. század
végétől ezekből az országrészekből kezdtek elterjedni egész Európában. A
szerkezetekkel együtt a gyártóhelyek vállalkozókedvű polgárai is a gépekkel
tartottak, működtetve, kezelve azokat. Nem véletlen, hogy egyes országokban
Orgona Italineri-nek, Orgona Barbierinek hívták a kintornát. A gépezetek - és
velük a kintornások - az óceánon is átkeltek, észak- és Dél-Amerikában mai
napig szeretettel őrzik emléküket. A legegyszerűbb, néhány sípos – családi
otthonokban működtetett - madárorgonáktól a templomi zenészt helyettesítő
automatákon keresztül a szekér nagyságú, dobokat, cintányérokat, húrokat
megszólaltató zenegépig számtalan fajtáját ismerjük.
A kintorna a hangrögzítésre alkalmas fonográf
elterjedéséig - sőt, sokáig még azt követően is - fontos szerepet játszott a
köznapi emberek zenekultúrájában. Egy-egy új zenés színdarab, operett, opera
népszerű betétdala, vagy egy új induló, szinte már bemutatása másnapján
megjelent az utcai zenészek repertoárjában. Ugyancsak eme gépezetek előadásában
ismerhették meg a városlakók az újonnan keletkezett könnyebb műfajú slágereket,
dalokat is. Bár a zenekritikusok, zenetörténészek, a magas művészetnek számító
komolyzene kintornán történő megszólaltatását lebecsülték, számtalan művészt
ihletett meg e hangszer. Neves zeneszerzők - Beethoven, Sztravinszkij, Ravel -
alkottak zeneművet automatákra, írók, festők örökítették meg a kintornást.
Legnagyobb sikerük az automata zenegépek gyártóinak akkor volt, amikor a hegedű
vitathatatlanul legelső gyártóhelye, az olaszországi Cremona városa egy több, mint 100 sípos zene automatát rendelt.
A 20. század első harmadában a pest-budai utcakép
általánosan ismert és kedvelt része volt a kintornás. A zenegép hangos sípja
vagy zongorát utánzó dallama gyakran megszólalt a bérházak udvaraiban, a
vendéglők kerthelyiségeiben. El sem lehetett képzelni nyáresti mulatságot,
lakodalmat a Tabánban, Gellérthegyen vagy Óbudán, kintorna nélkül. Csak
Budapesten - Újpest, Kispest és az egyéb városrészek külön városnak számítottak
- a 20-as 30-as években még évi kétszáz-kétszázötven kintornás engedélyt adtak
ki. Még a 2. világháború után is működött közülük jó
néhány.
A kintornás élete sok művészt ihletett meg. Az 1870-es
években Tóth Ede írt színművet a "Kintornás családja" címmel, Kosztolányi,
Karinthy és még jó néhány író, publicista, örökítette meg a város alakjai
között a zenegépek tulajdonosait. Hazánkban ennek ellenére az elmúlt
évtizedekben a kintorna, a verkli, sípláda elfelejtődött. A magyar nyelven az
ilyen zenegépek három néven ismertek: a "kintorna" olasz eredetű szó,
egykor a tekerőlantot hívták így, és mivel a zenegép is hasonló kurblival
működik, a név ráragadt. A "verkli" szó német (igazából osztrák)
eredetű, a „Werkl” szóból származik, a Monarchiában nevezték így az utcai zenegépeket.
A "sípláda" szó önmagáért beszél, a síppal működő zenegépek
elnevezése.
Két fajta verkli volt használatban: a zongorahúrokkal
működő klasszikus verkli (ez elsősorban Magyarországon, Ausztriában és meglepő,
de Dél-Amerikában kedvelték), a sípláda egész Nyugat-Európában használatos
volt. A német nyelvben a sípládának Drehorgel, míg a hagyományos
zongoraverklinek Walzenklavier a neve. Ez utóbbi hengerzongorát jelent,
akárcsak az angolban a „barrel piano” megnevezés. A „barrel organ” ennek megfelelően
hengerorgonának fordítható.
A verklis neve angolul „organ grinder” - azaz
orgonaőrlő - tekerő. A grinder szó másik jelentése: nehéz, lélekölő, egyhangú
munka. Hogy a kintornázásról ragadt-e rá ez a szó az ilyen tevékenységre, vagy
fordítva: nem tudni. Olaszul Orgenetto di Barberia, franciául Orgue de Barbarie
a neve a verklinek. Itt a barbár - azaz tanulatlan, faragtalan - a szó eredete.
Az amerikaiak "monkey organ"-nak azaz "majom orgoná"-nak
nevezik a sípládát, de ismert a "hurdy-gurdy" név is. Ez valószínűleg
a "grinder"-ből hangutánzással
keletkezett szóösszetétel, ahogy kimondod, szinte az ember maga
előtt látja a kintornatekerés mozdulatát. A majomhoz úgy kapcsolódik a
hangszer, hogy korábban a verkliseknek mindig társuk volt egy élő kis majom.
Automatikus megszólalásra olyan hangszerek alkalmasak,
amelyek több, egymás mellé helyezett, és egymáshoz hangolt hangzószerből
állnak. Ezért van az, hogy a zongorához, orgonához hasonló elven működő
hangkeltő eszközöket találunk a zenélő automatákban, és a kintornákban.
Működésük alapelve: valamilyen adathordozó szerkezetre (henger, szalag, korong)
rögzített vezérlők (csapok, lyukak) működtetik megfelelő sorrendben a hangkeltő
eszközöket. A vezérlőrendszerek működhettek hengerekkel, papír- és
fémszalagokkal, lemezekkel.
A Surber Zeneautomata és Fonográf Múzeumában a
„padlástól a pincéig” számtalan helyiséget végigjárhattunk. A zenegépek eredeti
szépségükben tárultak elénk, melyekkel harmonikus egységet alkotott a
környezet. Kalauzunk, és egyben a lemezlovasunk, közvetlen segítőkészsége mély
elkötelezettségről vallott. Türelmesen magyarázott és egy-egy gépezeten több
lemezt is lejátszott kérés nélkül.
Hangfelvétel készítés közben bevillant egy felismerés:
a 100vagy még 200 évnél idősebb eleink is, ezekre a zenegépekre tették fel a
kor népszerű zeneműveit tartalmazó korongokat, papírtekercseket. Uralkodók,
főúri családok, jómódú polgárok szobáit ékesíthették a míves zenegépek, és
hallatán még táncra is perdülhettek. A lyukas zsebű emberek pedig az utcán
remélhették a verklis mielőbbi feltűnését.
Surber
Zeneautomata és Fonográf Múzeuma — ez itt a reklám helye!
A múzeumban megtekinthetők és meghallgathatók régi
mechanikus zenegépek, zenélő dobozok, gépzongorák, zenélő órák és kintornák.
Látogassa meg múzeumunkat, és fedezze fel a mechanikus zenegépek világát
azokból az időkből, amikor még nem volt rádió és lemezjátszó, egészen a múlt
század ötvenes évekig. Élvezze autentikus környezetben a zenélő dobozok,
gépzongorák, zenélő órák és kintornák hangzását. Hangulatos szabadtéri részen
hallgathatja meg egy 50-es évekbeli nagy táncorchestrion és egy holland utcai
orgona zenéjét. Hogy a hangszereket teljes mértékben élvezhesse, a látogatás
csak a változatosan megtervezett vezetéssel együtt lehetséges. Vezetéseket
különböző napszakokban, és különböző nyelveken kínálunk.
További információ:
Surber Zeneautomata és Fonográf Múzeuma
Cím: Keszthely, Jókai u. 5.
Telefon: 30/602 68 68
E-mail:
info@musikautomaten-ungarn.eu
Honlap: