Öregbot

A bot- és a népszámlálás összevetése szerint nagyjából annyian vagyunk, ahányan támaszkodás céljából ránk szorulnak, meg a raktárkészlet erejéig. A tárgyrendszertanban a bot fajba tartozom, azon belül az öreg rendbe és a vízszintes fogantyúk fajtájába. Csak semmilyen szájszélhúzogatás, pláne, ha szereted a gyerekeket! A mesékben gyakran tűnik fel egy képzeletbeli rokonunk, aki rendkívüli képessége szerint a jelenben nem létezhet. Ott csak embereket félrevezető névrokona hamiskodik, de egyszer csak megjelent bennem az a bizonyos mesebeli csíramag.

Falusi vegyeskereskedésben kötöttem ki. Fekete-fehér televíziók, kerékpárok, kapák és tejeskannák társaságában vártam sorsom alakulását. Az ablaknak támasztottak, kiláttam az utcára: terménnyel megrakott pótkocsit vontató traktor, árokparton csipegető lábasjószágok, néhány mezítlábas purdé. Kerékpár fékezett a kirakat előtt. A nyűtt nyeregből egy bajuszos, alacsony termetű férfi kászálódott le. A drótszamarat a falnak támasztotta.

– Jó napot kívánok, Pista bácsi! – köszöntötte az eladó. – Megy-e még a cipőfoltozás?

Az üzletben tartózkodók megtudhatták, hogy már nyugdíjba ment a KTSZ-ből, azt pedig csak kevesen hallhatták, hogy maszekol. Öreg bot után érdeklődött. Gyorsan kihúztam magam. Nem lett volna szükség rá, mert a készletben egy darab volt belőlem. A kereskedő a cipészmester kezébe nyomott. Megfáradt kéz nehezedett rám – katonásan megfeszítettem a derekamat.

– Jó lesz – mondta, és a vékony pénztárcája után nyúlt.

Rám támaszkodva léptünk ki a friss levegőre. A viharvert kerékpár vázához erősített. Nagy üggyel-bajjal lendületet vetett a kétkerekűvel, majd meglepő fürgeséggel nyeregbe pattant. Ráéreztem, nem uradalmi kastélyban fogok szolgálni. Helyesen okoskodtam. Nem a gangos parasztház elülső részét lakták a feleségével, hanem a végébe tapasztott nyári konyhát. Elfintorítottam gumis botvégemet, de azonnal ráéreztem botorságomra. Nem faragott sétabotnak kellek ide, hanem segítőnek.

A nyári vakáció ideje alatt házhoz érkezett az unoka. Sok vizet nem kavart körülöttem, mert az udvart és a kertet bújta, néhanapján kikéredzkedett az utcára vagy a mezőre játszani. Oda volt a szarvasmarhákért. Láttam, ahogy ostornyelet farag Pista bá, s a végére hosszú disznóbőrcsíkot köt. A kölyök így lett felmálházva csordásnak. Egyébként nem törődött velem, rám sem hederített. Nem vettem zokon tőle, neki rám nem volt szüksége. Az viszont tiszta igaz, hogy ritkán kanyarodott be a nyári konyhába. Ekkor a városról és az iskoláról kérdezték a nagyszülei, ő meg a cipészkellékek felől érdeklődött – lelkesen mutatta a cipészárt, a faszeget, a bőrtalpat, a bőrlyukasztó árt és a különféle reszelőket a nagyapja.

Egyik nap elkámpicsorodva lépett be a nyári konyhába a kölyök. Leszegett fejjel állt meg a nagyapja előtt.

– Mi a baj? – de mielőtt elkezdhette volna sirámját, a hokedli felé intett fejével Pista bá.

Nagy keservvel előadta, hogy ahányszor belép a hátsó udvarba, megtámadja a kakas. Szó mi szó, meglehetősen bánatosan panaszolta be a tyúkok rátarti királyát.

Maga elé nézett Pista bá meg a fájós lábára. Tehetetlenségében nyögött egyet. Ezalatt a cipészasztal előtt keresztben feküdtem – ez volt a nappali tartózkodási helyem. Éreztem, hogy elkezd bizseregni bennem valami. Egyre mindenhatóbbnak éreztem magam. Lőn csoda: talpra pattantam – először és utoljára. Odaugrottam Pista bá jobb kezéhez. Elkerekedett szemmel nézett rám.

– Ne habozz, Pista! – szólítottuk meg. Igen, szólítottuk meg, mert akkor már ketten voltunk: én, az öreg bot, és a velem szimbiózisban lévő varázsbot. Fura egy érzés volt. Ma már úgy gondolom, hogy amikor rájöttem, nem cifra sétabotra van szüksége Pista bának, hanem segédeszközre, akkor a lélek csírája jelent meg bennem, amely később varázserővé fokozódott.

– Vegyél a kezedbe, és tedd azt, amit tenned kell; a segítségedre leszünk!

Kissé habozott, majd ránézett a megszeppent unokájára, és már lódult ki velünk az udvarba.

Szélcsendes nap telepedett a falura, de a baromfiudvarban szélvészként jelent meg Pista. Mint egy végső rohamra induló hadvezér, olyan vérszomjas tekintettel nézett körbe a még békés csatamezőn, keresve az ellenséget.

– Aha, megvagy, kurafi! – kiáltott fel diadalmasan.

Mint egy sprinter iramlott a tarajos felé, aki megneszelte a romlására törő ellenség elszántságát. Struccként iramlott a budi felé, amely a kerítések miatt körbejárható volt. Uccu utána, Pista, mintha soha életében nem fájt volna a lába. Szerteszét rebbentek a földön pihegő tyúkok, elfelejtettek röfögni a sertések, és farkát hasa alá csapva óljába iszkolt a házőrző. Fenemód nagy felfordulás kerekedett. Bevált a kakas taktikája, mert a budi mögött a másik irányba visszajutott a tágas baromfiudvarba, pontosabban a nyílt csatatérre.

– A róka rágja le azt a csavaros észjárásodat! – kiáltotta rászedetten. – Még egyszer nem fogsz túljárni az eszemen! – és látványosan megrázott minket. Összenéztünk a varázserővel: ha harc, hát legyen harc, minden erőnkkel támogatjuk Pistát.

Pillanatnyi nyugalom telepedett a baromfiudvarra. Azalatt az istállóféléből előkerült a fűrészbak meg néhány nagyobb deszka. Épült a csapda. Vele mesterien megakasztotta a budi körbejárhatóságát. Az építmény láttán örömében össze is dörzsölte volna a tenyerét, de minket nem engedhetett el, mert akkor oda a végső diadal. Legyintett egyet, majd megfújta a végső csatára felhívó harci kürtöt.

Hatalmas porvihar kerekedett az udvarban. Inkább sejtették egymást, semmint látták. Az érzés, az érzés, az meg volt mindkettejükben. Komoly ellenfél volt a termetes kakas, de még nálánál is kitartóbbnak, elszántabbnak mutatkozott Pista. Várható volt, hogy a századik kör után egyszer csak kelepcébe téved a kakas. Taktikázással tett is érte Pista. Szabadon lévő kezével, cipészelőkéjét is segítségül hívva, vele is irányba terelte a kurafit.

– A szentséges mindenét, hát csak nem akarsz a budi mögé inalni! – dörrent rá.

Hogy ez hatott-e a kakasra, vagy anélkül is arra vette volna az irányt, nem lehet tudni. Befutott a kelepcébe. A halálos fenyegetésre megpróbált – sikertelenül – átreppenni a torlaszon, majd az őt követő Pista feje fölött, hasztalan. Nyakon csípték. A budi mögül nagy szuszogva jött elő a győztes. Szabad kezével a kakas két szárnyának végét összefogva megragadta, majd velünk úgy elagyabugyálta a tyúkok harcias királyát, hogy a végén az sem tudta, tyúk-e vagy kakas. Földre dobta a jószágot, amely egy helyben billegett ingatag lábakon, és csak kórogott, mintha elvesztette volna a tudatát. Kifújta magát Pista, és elindult a nyári konyha felé. Az ajtófélfának támaszkodva várta őt az unokája. Odabent maga alá kanyarította a háromlábú suszterszéket, és nagyot döccenve leült az öreg harcos – én pedig visszakerültem a nappali helyemre. Betért a kölyök is. Nagyapjával szemben helyet foglalt. Unokájára emelte fáradt tekintetét Pista bá': meleg, barna szemével ránézett, és titokban elmosolyodott.

Hát igen. Ezért volt érdemes öreg botnak faragódnom, meg azzá lenni, amivé teremtődtem. Az eset után nyugalmas napok, hónapok következtek. Az évek száma nem gyarapodhatott annyival. Továbbra is fájtak azok a fránya lábak, hiába áztatta lavórnyi hideg vízben, hiába a naponkénti fáslizás. A krákogás is elhatalmasodott rajta. Egyre kevesebbszer vett a kezébe, az egyik naptól kezdve pedig már egyszer sem.

Nem volt szüksége rám, a feleségének. Egy ideig ott pókhálósodtam a nyári konyha sarkában, majd kikerültem a sufniba. Megkeseredetté váltam. Magányomban gyakran visszaemlékeztem a dicső napra, és így egy kicsivel könnyebb volt.