207. ÖRDÖGFIÓKA —
minden kezdet nehéz (2010.)
Középiskola.
Reggelenként jellemzően az elsők között érkeztem meg az osztályba. Szép lassan
szállingóztak a többiek is. Két fiú, akik a Moszkva tér felöl érkeztek, arról
számoltak be ájuldozva, hogy a mellettünk lévő közgazdasági szakközépiskolába,
egy hosszú szőke hajú, fekete kordnadrágot és dzsekit viselő, vékony testalkatú
bombázó tartott. Szívtak is neki, de ő rájuk sem hederített.
Középiskola után úgy
négy-öt évvel. Egyik volt osztálytársammal, aki talán egyik szereplője volt az
előző történetnek, a budai ifiparkba tartottunk. Jóval a koncert előtt
érkeztünk (Mini, P-Mobil), ezért a keskeny járdán ráérősen stíröltük
a csajokat. A haverom figyelt fel az érkező lányra:haja,
ruházata és testalkata alapján kiköpött mása volt annak a bizonyos középiskolás
diáknak.
További harminc
évvel később. Az összeszokott túracsapat a Moszkva téren gyülekezett. Mivel
ekkor már az örök vadászmezőket járta a vakvezető, ezért a túravezetővel
tartottam. Váratlan fejleményként, az indulás előtt egy háromfős, addig
ismeretlen hölgykoszorú csatlakozott hozzánk.
Hűvösvölgyből
Nagykovácsiba tartottunk, mely során egyik hölggyel sem kerültem beszélgetésre
alkalmas helyzetbe. Mindösszesen egyikükre figyelhettem fel, melynek két oka
volt. Az egyik, hogy a túra során egy férfi társaságában mögöttünk haladtak
hosszasan, a másik, hogy a férfi olyan bunkó módon csapta a szelet, hogy a
férfitársadalom nevében erős szégyenkezés kapott el. Véget ért a
természetjárás, az ősmag rohant a buszmegálló felé, a háromfős baráti társaság
leeresztés céljából kortyintott volna valamit. A túravezetővel csatlakoztunk
hozzájuk.
Irigylésre méltó helyzetnek
tűnhet, ha egy férfi négy nő társaságában lehet, de ahogy hallgattam
csiripelésüket, inkább az előttem lévő üveg sörbe
kortyolgattam bele. Olykor, ha a fejem búbján kezdett égnek állni az alig
létező hajam, közbeszóltam, de minden maradt a régiben. Kiürült a flaska, és a
szó is elfogyott. A társaság kezdett Szedelőzködni.
Ismeretlen női kéz
fogta meg a kezemet.
— Mehetünk? —
hangzott a költői kérdés.
Nem bánom, járjunk
utána, hogy vajon mit akarhat tőlem — gondoltam magamban — és rábólintottam.
A kocsmából kilépve
megindult közöttünk a beszélgetés. Jól tudtam, ilyen esetben figyelmemet
kétfelé kell osztani: ez a vakos ökölszabály ezúttal is bevált. Ahogy egymással
ismerkedve sétáltunk feltűnt, hogy a teret valami kezdi lezárni. Egyre
erősebben éreztem a zárványt, a kellő időben a fehér botot előre irányba
lendítettem, és telibe találtam a vaskos villanyoszlopot. Így maradhattam
életben — napra pontosan tíz év múlva összeházasodtunk, Katival.
Megismerkedésünk
első pillanatait számtalanszor átbeszéltük. A feleségem ekként mesélte el az
utcai sztorit: láttam én a villanyoszlopot, de azt sem tudtam mitévő legyek, ezért
inkább behunytam a szememet, ha életképes a fickó, túl fogja élni!
A történet margójára
idekívánkozik: idevaló emlékeink összevetése alapján, szinte teljes
bizonyossággal kijelenthető, hogy az egykori hosszú hajú szőke diáklány, és az
ifiparknál látott lány, Kati volt!