103. ÖNKRITIKA – lépéshátrányból (2000)

Tény, hogy a napi egészségi séták valóban aktív mozgással teltek el a vakvezetővel, ellenében a klasszikus lakótelepi kutyák esetével. A hajnali margitszigeti kiruccanások gyakran kilenc kilométert is kitettek. A déli és az esti séták a lakótelep megkerüléséről szóltak. Annak egyik szegletében meghúzta magát néhány hajléktalan. Egyikük két ház találkozásánál, a sarokban bútorozott le. Mivel a férfitől a német juhász egyszer kapott egy falatnyi szalonnát vacsorára, megjegyezte a helyet. Utána magánakciózott: amennyiben üres volt a sarok, másfelé vette az irányt.

Lehetőség adódott a hajléktalannal elbeszélgetni. Nevelő-intézetben cseperedett fel, ahonnét örökbe fogadta őt egy házaspár. Minden bizonnyal megszerethették, mert nagykorúsága után telek faházzal konstrukciót tettek a feneke alá. Ám a fiatalemberben ott lakozott a bibliai tékozló fiú hasonmása, és egyszer csak, volt ingatlan nincs ingatlan. Arról nem szólt a fáma, miként sikerült a szeretet ilyen mértékű kisugárzását elbaltáznia. Saját magával szemben erős önkritikát gyakorolt, mert a későbbiekben már egyszer sem került a nevelőszülők elé. Elsősorban balfácánságának köszönhette, hogy a langyos éjszakai nyarak mellett a csontig hatoló fagyok idején is csak kartonpapírok és nejlonok pártfogása alatt lakhatott.

Az egyik télen nagyon belehúztak a mínuszok. Eltelhetett már egy hét is, mire eszembe jutott a nyári kutyaszalonnáztatás emléke. Máris indultunk a német juhásszal. Hamar rátaláltunk a fickóra. Többedmagával ugrándozással megpróbáltak egymásba lelket önteni. Megbeszéltem vele, hogy egy óra múlva melyik ház kapualjában fogom várni. Eljött, és markába pénzt nyomtam. Megköszönte, és már indult is.

Tavasszal futottunk össze ismét. Langyos melegben fürdött a város. Kezében egy táskarádió szólt. Mint elmondta, utolsó találkozásunk óta havonta fix összeget kap az önkormányzattól.

– Meddig volt elég a téli apanázs?

– Öt napig! – és még egyszer megköszönte.