103. ÖNKRITIKA —
lépéshátrányból (2000.)
Tény, hogy a napi
egészségi séták valóban aktív mozgással teltek el a vakvezetővel, ellenében a
klasszikus lakótelepi kutyák esetével. A hajnali margitszigeti kiruccanások
gyakran kilenc kilométert is kitettek. A déli és az esti séták a lakótelep
megkerüléséről szóltak. Annak egyik szegletében meghúzta magát néhány
hajléktalan. Egyikük két ház találkozásánál, a sarokban bútorozott le. Mivel a
férfitől a német juhász egyszer kapott egy falatnyi szalonnát vacsorára, megjegyezte
a helyet. Utána magánakciózott: amennyiben üres volt a sarok, másfelé vette az
irányt.
Lehetőség adódott a
hajléktalannal elbeszélgetni. Nevelőintézetben cseperedett fel, ahonnét örökbe
fogadta őt egy házaspár. Minden bizonnyal megszerethették, mert nagykorúsága
után, telek faházzal konstrukciót tettek a feneke alá. Ám, a fiatalemberben ott
lakozott a bibliai tékozló fiú hasonmása, és egyszer csak, volt ingatlan nincs
ingatlan. Arról nem szólt a fáma, hogy miként sikerült a szeretet ilyen mértékű
kisugárzását elbaltáznia. Saját magával szemben erős önkritikát gyakorolt, mert
a későbbiekben már egyszer sem került a nevelőszülők elé. Elsősorban
balfácánságának köszönhette, hogy a langyos éjszakai nyarak mellett, a csontig
hatoló fagyok idején is, csak kartonpapírok és nejlonok pártfogása alatt
lakhatott.
Az egyik télen
nagyon belehúztak a mínuszok. Eltelhetett már egy hét is, mire eszembe jutott a
nyári kutyaszalonnáztatás emléke. Máris indultunk a német juhásszal. Hamar
rátaláltunk a fickóra. Többedmagával ugrándozással megpróbáltak egymásba lelket
önteni. Megbeszéltem vele, hogy egy óra múlva melyik ház kapualjában fogom
várni. Eljött,és markába pénzt nyomtam. Megköszönte,
és már indult is.
Tavasszal futottunk
össze ismét. Langyos melegben fürdött a város. Kezében egy táskarádió szólt.
Mint elmondta, Utolsó találkozásunk óta, havonta fix összeget kap az
önkormányzattól.
— Meddig volt elég a téli apanázs?
— Öt napig! — és még egyszer megköszönte.