Vidám napot / önkritika...,

Lépéshátrányból az igazi.

Közel húsz éves a történet. A sorstalanságnak és egy vakvezetőnek köszönhető a közreadás lehetősége. Tény, hogy a napi egészségi séták valóban aktív mozgással teltek el Kicsivel, ellenében a klasszikus lakótelepi kutyák esetével. A hajnali kiruccanások gyakran kilenc km-re is elnyúltak. Mindkettőnknek kedvére voltak a zöldmezős kutyagolások.

A déli vagy esti séták a lakótelep megkerüléséről szóltak leginkább. Annak egyik szegletében meghúzta magát néhány hajléktalan. Egyikük két ház ficakjában kvártélyozta el magát. Gyakran vacsora időben kószáltunk arrafelé. Mivel a német juhásznak az orra mellett a szemével sem volt baj, élt az adódó lehetőséggel — a fülével olykor-olykor adódtak problémák. Mivel az egyik hajléktalantól egyszer kapott némi szalonnát, érdekében állt a jelzett helyre önhatalmúlag beállítani: amennyiben az élelemforrás-hely kihaltnak volt tekinthető, visszafordult.

Adódott a lehetőség a hajléktalannal elbeszélgetésre. Nevelőintézetben cseperedett fel, ahonnét örökbe fogadta őt egy házaspár. Minden bizonnyal megszerethették a fiút, mert nagykorúsága után egy telek faház konstrukciót tettek a feneke alá. Ám a fiatalemberben ott lakozott a tékozló fiú hasonmása, és egyszer csak, volt lakás, nincs lakás. Arról nem szólt a fáma az esetében, hogy miként sikerült a szeretet ilyen mértékű kisugárzását elbaltáznia. Erős önkritikát gyakorolhatott önmagával szemben, mert utána többé nem került a nevelőszülei szeme elé: persze ez az ő verziója. Elsősorban balfácánságának köszönhette, hogy a langyos éjszakai nyarak mellett a csontig hatoló fagyok idején is kartonpapírok és nejlonok árnyékában lakhatott. Az egyik télen nagyon belehúztak a mínuszok. Eltelhetett már egy hét is, mire eszembe jutott a nyári kutyaszalonnáztatás emléke. Máris indultunk a német juhásszal.

Hamar rátaláltunk a fickóra: többedmagával próbáltak egymásba lelket verni. Megbeszéltem vele, hogy egy óra múlva melyik ház kapualjában fogom őt várni. Mikor találkoztunk, egy papírpénzt nyomtam jólesően a markába. Megköszönte, és már indult is bele a vakvilágba. Tavasszal futottunk össze ismét. Langyos melegben fürdött a város. A hajléktalan kezében egy táskarádió szólt. Mint elmondta: Utolsó találkozásunk óta havonta fix összeget kap az önkormányzattól. — Meddig volt elég a téli apanázs? — bukott ki belőlem önkéntelenül. — Öt napig! — és még egyszer megköszönte.