162. ÖNKÉNTES GUMIBOTOZÁS – ostoba (1977)

A rendszerváltás óta aligha lehet önkéntes rendőrnek beállni. Manapság legfeljebb polgárőrnek lehet jelentkezni. Akiről ezúttal megemlékezem, ő egy szakközépiskola igazgatója volt – odajártam négy évig. A mi osztályunkat nem tanította a fehérköpenyes, zömök ember. Nekem soha nem volt szimpatikus. Valamiért semmilyen pozitívumot nem néztem ki belőle. Szabadidejében önkéntes rendőrként is szolgálta a szocialista hazát. Mindez könnyen felejthető lenne, de a legvégén alaposan kitett magáért.

Ha nem is gyorsan, de valahogyan csak eltelt az a bizonyos négy év. Bár a tanulásba nem rokkantam bele, de az érettségire tudatosan és tervezetten felkészültem. Kidolgoztam a tételeket és amennyit képes voltam bemagolni, megtettem. Tiszta lelkiismerettel álltam a kihívás elé. Mindegyik számadás után éreztem, valamilyen szinten sikerült megfelelni. Hogy a többiek mennyi energiát fektettek bele, vélelmezem, egyikük sem vette félvállról. Tény, hogy a tárgy ötös tanulója is mélyen tudása alatt teljesített, másvalaki belenyúlt egy számára lehetetlen tételbe.

Utolsó felvonásként az osztályfőnök kiosztotta az érettségi bizonyítványokat. Mindegyikőnk kézbe kapta az elbocsájtó szép üzenetet. Már szétszéledtünk volna a felnőttek ránk váró ismeretlen világába, amikor szót kért a vértolulásos fejű diri. A sárga földig lehordta az egész osztályt: mekkora szégyent hoztunk az iskolára. Tébolyodott szóbeli gumibotozását elhűlten hallgattam, aközben azon gondolkodtam, hogy vajon nem az lenne-e a feladata ilyenkor, hogy az iskola emlékét pozitívan őrizze meg bennünk?