162. ÖNKÉNTES
GUMIBOTOZÁS — ostoba (1977.)
A rendszerváltás óta
aligha lehet önkéntes rendőrnek beállni. Manapság legfeljebb polgárőrnek lehet
jelentkezni. Akiről ezúttal megemlékezem, ő egy szakközépiskola igazgatója volt
— odajártam négy évig. A mi osztályunkat nem tanította a fehérköpenyes, zömök
ember. Nekem soha nem volt szimpatikus. Valamiért semmilyen pozitívumot nem
néztem ki belőle. Szabadidejében önkéntes rendőrként is szolgálta a szocialista
hazát. Mindez könnyen felejthető lenne, de a legvégén alaposan kitett magáért.
Ha nem is gyorsan,
de valahogyan csak eltelt az a bizonyos négy év. Bár a tanulásba nem rokkantam
bele, de az érettségire tudatosan és tervezetten felkészültem. Kidolgoztam a
tételeket és amennyit képes voltam bemagolni, megtettem. Tiszta lelkiismerettel
álltam a kihívás elé. Mindegyik számadás után éreztem, valamilyen szinten
sikerült megfelelni. Hogy a többiek mennyi energiát fektettek bele, vélelmezem,
egyikük sem vette félvállról. Tény, hogy a tárgy ötös tanulója is mélyen tudása
alatt teljesített, másvalaki belenyúlt egy számára lehetetlen tételbe.
Utolsó felvonásként,
az osztályfőnök kiosztotta az érettségi bizonyítványokat. Mindegyikőnk kézbe
kapta az elbocsájtó szép üzenetet. Már szétszéledtünk volna a felnőttek ránk
váró ismeretlen világába, amikor szót kért a vértolulásos fejű diri. A sárga
földig lehordta az egész osztályt, hogy: mekkora szégyent hoztunk az iskolára.
Tébolyodott szóbeli gumibotozását elhűlten hallgattam, aközben azon
gondolkodtam, hogy: vajon nem az lenne-e a feladata ilyenkor, hogy az iskola
emlékét pozitíven megőrizze bennünk?