Önjelölt pedellusok — Kicsivel könnyebb...

Év eleje volt. Egyre gyakrabban csörrent meg otthon a telefon, mivel elérkezett a személyi jövedelemadó befizetésének — és az egy százalék felajánlásának — ideje. Az állatvédő ligának távolról sem volt mellékes, hogy mekkora anyagi forráshoz jut ebből. Úgyhogy szorgalmasan kapkodtam a telefonkagylót, és tájékoztattam az érdeklődőket. Az egyik telefonálóról kiderült, hogy ő az angyalföldi Gárdonyi Géza Általános Iskola igazgatóhelyettese. Szó szót követett, és a végén abban maradtunk Mártával, hogy Kicsivel végiglátogatjuk az általános iskola összes osztályát.

Kicsi: Én aztán valóban imádom a gyerekeket! Egyenrangú félnek érzem magam köztük. Szélesre tárult előttünk a suli vaskos fakapuja. A meglepett lurkók elkerekedett képpel és kitágult szemekkel néztek ránk a hatalmas lépcsőházban. — Vajon mit keresnek itt ezek? — olvastam ki tekintetükből. Laci úgy véli: nagyon fontos, hogy a látó társadalom minél jobban megismerje azt a világot, amiben a nem látó emberek élnek — ez egyfajta másság. Kínálkozhat-e annál kiválóbb lehetőség, mint hogy négyszáz gyermek első kézből kapjon információt erről az ismeretlen világról? Ők még teljesen nyitottak, nincs bennük előítélet, és ha majd felnőnek, talán befogadóbbak lesznek, mint a mai felnőttek java része. Ebben bízom én is, de most ezennel elhalkulok.

Mindig nyugodtan, jókedvűen léptem be az osztályterembe. A gyerekeknek már az előző nap elmondták, hogy az iskolában hol itt, hol ott felbukkanó kutyás bácsi melyik nap, hányadik tanórára jön hozzájuk. Mindig olyan lelkes, baráti közönség fogadott a folyosón, amit még a megasztárok is megirigyelhetnének! Már útközben beszélgetni kezdtünk, és a gyerekek lázasan iparkodtak közelebb férkőzni a kutyához. Az osztályterembe lépve hangos “sziasztok”-kal vagy “helló”-val köszöntem. Bemutatkoztam, és bemutattam Kicsit is. Mindenkinek — alsósoknak és felső tagozatosoknak egyaránt — felajánlottam, hogy tegeződjünk. Ha úgy adódott, megpróbáltam valamilyen spontán humorral oldani az esetleges megilletődést, nehogy a gyerekek szomorúan éljék meg látogatójuk helyzetét. Az összes gyerek körülöttünk tolongott, majd’ agyonnyomták a kör közepén álló Kicsit. Mindegyik osztályban megkérdeztem, hogy van-e ott a kutyaszőrre allergiás gyerek — és egyúttal azt is, hogy szabadjára engedhetem-e Süsüt. Szerencsére a dobhártyám nagyon strapabíró…

Kicsi: Hát azt a zsivajt elviselni, az valóban nem volt semmi! Végre-valahára megszólalt a csengő, és elült a hangzavar. Elkezdődött az óra. Laci előbb magáról mondott pár szót, majd rólam is. Ezalatt vagy lefeküdtem lustulni, vagy terepszemlére indultam a padsorok között. Persze egyszer sem tudtam úgy végiggrasszálni a szűk közlekedőfolyosókon, hogy ne érezzem a fejemen vagy a hátamon a simogató praclikat!

Látni ugyan nem láthattam, hogy éppen mit csinál Kicsi, de a zajok, neszek mindig árulkodtak róla. Először az állatvédelemről beszéltem, vagyis inkább meséltem a gyerekeknek. Ilyenkor párhuzamba állítom a várandós kismamát és a vemhes szukát, hogy érzékeltessem a vágy és az ösztön hasonlóságát. Összehasonlítottam, hogyan gondoskodnak kicsinyeikről az emberek és a kutyák. Az anya hónapokon át pelenkázza a babát — az anyakutya a nyelvével tisztogatja önállótlan kölykét. Az anyuka kezével simogatja gyermekét — a szuka a nyelvével. Beszéltem arról is, hogy hogyan tanítják és nevelik utódaikat. Végül megkérdeztem a gyerekeket, hogy hányféle emberi szakmája lehetne egy kutyának. A legmeghatóbb válasz az volt, amikor egy harmadikos kislány — igaz, halkan — azt mondta: társ!

Ezután — ha sikerült betartanom a tervezett gondolatmenetet — először a született nem látókról, majd a látásukat később elvesztett emberekről beszéltem. (Ekkor még csak általános ismereteim voltak az úgy születettekről.) Fellebbentettem a fátylat arról is, mi lehet az oka annak, ha egy kisgyermek nem látónak születik. Szóba hoztam a koraszülöttséget is, annak okait, az inkubátor esetleges szemkárosító hatását. A fényképezőgép példájával próbáltam elképzeltetni velük a látás módját — ez egyúttal jól szemlélteti, milyen hatása van annak, ha tönkremegy a retina.

Hatásos szónoki kérdés, hogy vajon hogyan írnak, olvasnak és tanulnak a nem látó gyerekek. Szóba kerül a Braille-írás és az olvasás is. A Braille-betűket általában a hatpontos dominóval szemléltetem — mindig volt nálam Braille-könyv és Braille-tábla is a hozzá való papírral és lyukasztóval: ezek a tanóra alatt végig a gyerekeknél voltak. Úgy érzékeltem, hogy megszeppennek a nebulók, amikor hallják, hogy a nem látó gyerekek ugyanúgy tanulnak matematikát (mértant is!), fizikát és idegen nyelveket, mint ők. Érzékeltettem, hogy mennyivel nehezebb a nem látó gyerekek dolga, hiszen ők csak az ujjukkal tudnak olvasni. Ennek ellenére sokan szereznek diplomát a született nem látók közül. Ezután beszéltem azokról, akik felnőtt korukban veszítik el látásukat — a lehetséges okok közül a balesetet, a szembetegséget és a cukorbetegséget szoktam említeni. Fontos, alapvető különbség, hogy míg a született nem látóknak a vakság természetes állapot, addig a látásukat felnőtt korukban elvesztők számára egyáltalán nem az! Nekünk mindent — és tényleg mindent — újra meg kell tanulnunk. Ehhez leginkább akaraterőre van szükség: arra, hogy bizonyítani akarjunk önmagunknak és környezetünknek.

A gyerekeket mindvégig biztattam, hogy kérdezzenek: nincs tabu téma!

Kicsi: Egy másodpercig sem szeretném vitatni, hogy ezek rendkívül érdekes dolgok, és azt sem állítom, hogy a gyerekek ne figyeltek volna Lacira, de nekem számtalanszor végig kellett hallgatnom ezt az ismeretterjesztést. Csoda-e, ha idővel már az oldalamon folyt ki a szóáradat? Aludni sem lehet mindig, ezért amíg Laci a gyerekekkel beszélgetett, én jó párszor körbejártam az osztályt. Nem céltalanul! Itt egy vajas kenyér és kolbász illata csiklandozza az orrom, amott meg banán lóg ki a padból! Ilyenkor megállok, és szép szemekkel nézek a padban ülő legjobb barátomra. Türelmesen várok: ha kell, sokáig és nagyon szépen tudok nézni…

Aligha véletlen: a gyerekek gyakran kérdezték meg óra közben, hogy adhatnak-e enni Kicsinek. — Adhattok nyugodtan, de csak egy falatkát — feleltem. — Nektek nagyobb szükségetek van a tízóraira, mint Süsünek. Ráadásul gondoljatok csak bele, ha mindegyikőtöktől kap egy-egy falatot, az mennyi is?

Elkalandoztam ugyan a témák sorrendjétől, de hát így volt ez az órákon is… A “terv” szerint ezután arról beszéltem, hogy miért nehéz csukott szemmel közlekedni — ez egy igazán érdekes téma, de most nem taglalom. Innen könnyen át lehet térni a vakvezető kutyákkal kapcsolatos tudnivalókra. Ilyenkor először a jellemző fajtákat nevezem meg, majd arról mesélek, mi mindenen megy keresztül egy-egy ilyen jószág három hónapos korától addig, amíg leendő gazdájával — immár mint kiképzett vakvezető kutya — sikeres vizsgát tesz. Az osztályterem szűk lehetőségeihez mérten bemutatom a kutya szerkóját, hívását és jelzéseit. Ha van hálás és befogadó közönség, akkor azok a gyerekek!

Kicsi: Bizony, bizony, de még mennyire hálásak! Többször is tarthattunk bemutatót különféle iskolaudvarokon. Utána a gyerekek (hathatós közreműködésemmel) kipróbálhatták, hogy milyen érzés is vakvezető kutyával közlekedni. A zöme behunyt szemmel jött mellettem, mert ki akarták próbálni a hallottakat. Ne higgyék persze, hogy én mindenkit vezetek, aki csak mellém áll: ha a gazdám nem jön, én bizony nem mozdulok egy tapodtat se! A gyerekek a jobb oldalam mellett jöttek, és a hámot fogták, Laci pedig tőlem balra haladt, kezében a pórázzal. Többször is építettek akadálypályát nekünk iskolatáskákból és székekből, majd zárt sorfalat állva szabták meg, hogy merre menjünk Lacival. Nagyon lelkesek voltak a gyerkőcök; hatalmas éljenzéssel és tapsorkánnal díjaztak, amikor csont nélkül kikerültük az akadályokat. Bizonyos idő elteltével mindig előkerült Laci hátizsákjából a labda is: odaadta a gyerekeknek, és kezdődhetett a cicázás. Persze én vagyok a világ legügyesebb “cicája”, és így hamar elkapom a labdát. Utána már hiába rimánkodnak, mert a lasztit csak a gazdámnak vagyok hajlandó odaadni!

Nincs nagyobb élmény számomra, mint a gyerekek záporozó kérdései. Kiderül belőlük, hogy milyen hamar dolgozzák fel a hallottakat, milyen az érdeklődési körük, hogyan viszonyulnak hozzám. Mindig értelmes kérdéseket tesznek fel, ha nem is mindig tudják azokat pontosan megfogalmazni. Egyikük-másikuk olykor szinte a számból veszi ki a választ. Hogy miket kérdeznek?

— Hogyan fogadott környezetem, miután elveszítettem a látásomat?

— Volt-e már kölyke Kicsinek?

— Hogyan főz egy nem látó ember? — és persze, hogy hogyan vásárol.

— Mit csinál a lakásban a kutya?

— Hogyan találom meg a holmimat a lakásban?

— Megvédene-e a kutya, ha megtámadnának?

— Szoktam-e televíziót nézni?

— Hogyan megyünk át a lámpás útkereszteződésen?

— Szoktam-e színesben álmodni?

— Mi lesz Kicsivel, ha megöregszik?

— Hogyan tudok szórakozni?

— Igaz-e, hogy a vak ember jobban hall, mint a látó?

— Mit eszik a kutya?

— Hogyan tudom megnézni az órát?

Tipikusan gyakorlatias kérdések. Minden alkalommal tanulok valamit a gyerekektől, és tudom, hogy jó barátokra lelek bennük.