132. OLDÁS ÉS KÖTÉS – futás és álom (2006)

Alsós koromban elszántan kergettem a gumilabdát. A szomszéd néni – eléggé el nem ítélhető módon – beárult anyukámnak, hogy a focipályán, az amúgy tisztelettudó Lacikának, milyen förtelmesen nagy pofája van. Felsősként a jobb labdazsonglőrök közé tartoztam a lakótelepen. Középiskolában vehemensen küzdöttem a pályán. Igaz, ekkoriban már beszűkült a térlátásom, könnyen elnéztem a labdát vagy észre sem vettem. Tény, hogy felnőttként óriási hiányérzet maradt bennem. A látásvesztés örökre elpasszolta tőlem a labdát.

Talán a ki nem elégített vágy hozhatta elő bennem, hogy álmomban gyakran akartam labdát kergetni, de a rúgásra szánt lábam soha nem mozdult. Vele kapcsolatban úgy okoskodtam, hogy hason fekve csak a matrac felé mozdulhatna a lábam, ami képtelenség. Mivel logikailag stimmelt, betudtam megkérdőjelezhetetlen igazságnak.

A látásvesztés után tizenhárom évvel szántam rá magam a túrázásra. Évekig másztam a hegyeket, amikor beugrott az ötlet, ki kellene próbálni a futást. Gyerekként a jó sprinterek közé tartoztam, de a hosszabb futások alkalmával oldalam kibírhatatlanul szúrt. Nem teketóriáztam sokáig. A rendszeressé válható futás előtt tesztfutásra gondoltam. A Margitszigetre biciklivel érkezett a szemüveges barátom, én meg finoman megkapaszkodtam a kerékpár csomagtartójában, így kocogtam mellette. Forró nyári nap volt. Az öt kilométert fél perc megállással, harmincegy és fél perc alatt teljesítettem. Megjött a kedvem. Másnap, egy előre eltervezett és megszervezett programon (LÁSS), a két margitszigeti kört hatvanegy perc alatt letudtam. Kicsit nagyosan vettem a továbbiakat, mivel futás után nem nyújtottam. A harmadik újrakezdéskor már megjött az eszem. Ekkor már nem szervezett futásban gondolkodtam, hanem önállóban.

Az első busszal kiutaztam a Margitszigetre, és egy saját magam által kitalált módszer alkalmazásával önállóan róttam a köröket. A kihegyezett végű acélrudat a Nagyréten előre kimért helyen leszúrtam a földbe. Körbeforgó tetejére rákötött madzag segítségével tetszőleges számú száztíz méteres távokat tehettem. A helyzetjelző és a beszélő óra segítségével, mérhettem a lefutott távot, és a megtételéhez szükséges időt.

Valahányadik futás után ismét a focizásról álmodtam. Rúgásra lendült a lábam – valószínűleg ekkor is hason feküdhettem –, és a hatalmas erővel megrúgott labda a hálóban kötött ki! Végtelenül boldog voltam, madarat lehetett volna fogatni velem. Mindössze néhányszor álmodhattam ezt, utána végleg eltűnt a repertoárból. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy a nem látás állapotban tett önálló futás hatására az agyban feloldódott az álom fázisban futást gátló blokk.