132. OLDÁS ÉS KÖTÉS — futás és álom (2006.)
Alsós koromban
elszántan kergettem a gumi labdát. A szomszéd néni —
eléggé el nem ítélhető módon — beárult anyukámnak, hogy a focipályán, az amúgy tisztelet tudó Lacikának, milyen förtelmesen nagy pofája
van. Felsősként a jobb labdazsonglőrök közé tartoztam a lakótelepen.
Középiskolában vehemensen küzdöttem a pályán. Igaz, ekkoriban már beszűkült a
térlátásom, könnyen elnéztem a labdát vagy észre sem vettem. Tény, hogy
felnőttként óriási hiányérzet maradt bennem. A látásvesztés örökre elpasszolta
tőlem a labdát.
Talán a ki nem
elégített vágy hozhatta elő bennem, hogy álmomban gyakran akartam labdát
kergetni, de a rúgásra szánt lábam soha nem mozdult. Vele kapcsolatban úgy
okoskodtam, hogy hason fekve csak a matrac felé mozdulhatna a lábam, ami
képtelenség. Mivel logikailag stimmelt, betudtam megkérdőjelezhetetlen
igazságnak.
A látásvesztés után
tizenhárom évvel szántam rá magam a túrázásra. Évekig másztam a hegyeket,
amikor beugrott az ötlet, ki kellene próbálni a futást. Gyerekként a jó
sprinterek közé tartoztam, de a hosszabb futások alkalmával oldalam
kibírhatatlanul szúrt. Nem teketóriáztam sokáig. A rendszeressé válható futás
előtt, tesztfutásra gondoltam. A Margitszigetre biciklivel érkezett a szemüveges
barátom, én meg, finoman megkapaszkodtam a kerékpár csomagtartójában, így kocogtam
mellette. Forró nyári nap volt. Az öt kilométert fél perc megállással,
harmincegy és fél perc alatt teljesítettem. Megjött a kedvem. Másnap, egy előre
eltervezett és megszervezett programon (LÁSS), a két margitszigeti kört
hatvanegy perc alatt letudtam. Kicsit nagyosan vettem a továbbiakat, mivel
futás után nem nyújtottam. A harmadik újrakezdéskor már megjött az eszem. Ekkor
már nem szervezett futásban gondolkodtam, hanem önállóban.
Az első busszal
kiutaztam a Margitszigetre, és egy saját magam által kitalált módszer
alkalmazásával, önállóan róttam a köröket. A kihegyezett végű acélrudat, a
Nagyréten előre kimért helyen leszúrtam a földbe., Körbeforgó
tetejére rákötött madzag segítségével tetszőleges számú száztízméteres távokat
tehettem. A helyzetjelző és a beszélő óra segítségével, mérhettem a lefutott
távot, és a megtételéhez szükséges időt.
Valahányadik futás
után, ismét a focizásról álmodtam. Rúgásra lendült a lábam — valószínűleg ekkor
is hason feküdhettem — és a hatalmas erővel megrúgott labda a hálóban kötött
ki! Végtelenül boldog voltam, madarat lehetett volna fogatni velem. Mindössze
néhányszor álmodhattam ezt, utána végleg eltűnt a repertoárból. Mindebből azt a
következtetést vontam le, hogy a nem látás állapotban tett önálló futás
hatására, az agyban feloldódott, az álom fázisban futást gátló blokk.