Vidám napot / oldás és kötés...,

Futás és álom.

Nem olvastam — emlékezetem szerint — a svéd szerző Oldás és kötés c. irodalmát. A férfi és nő párkapcsolat unalmassá soha nem válható páros meccséről értekezhet benne hosszasan. A beetetés után rátérek a tényleges tárgyra. Már alsós koromban is kedveltem a labdakergetést. A szomszéd néni — eléggé el nem ítélhető módon — beárult anyukámnak hogy: a focipályán az amúgy tisztelet tudó Lacikának milyen förtelmesen nagy pofája van. Felsősként a jobb labdazsonglőrök közé számítódtam a lakótelepen. Középiskola első osztályában óriási vehemenciával küzdöttem a pályán, de másodikban egy bájgúnár testnevelő tanár keze alá kerültünk mi fiúk, és inkább egy szót sem ejtenék róla többet: lényegében ugrott a foci. Ekkoriban már eléggé hiányos volt a térlátásom: könnyen elnéztem a labdát vagy észre sem vettem. Tény, hogy felnőttként óriási hiányérzet maradt bennem a saját lábbal történő  labdarúgás iránt: felsősként rendszeres látogatójává váltam az egyik fővárosi csapatnak, de nagykorúan már nem hagytam magamat palira venni.

A látásvesztés örökre elpasszolta tőlem a focizás lehetőségét. Talán a ki nem elégített vágy hozhatta, hogy álmomban gyakran akartam labdát kergetni, de a rúgásra szánt lábam mindig ólomba öntve. Vele kapcsolatban úgy okoskodtam, hogy hason fekve csak a matrac felé mozdulhatna a lábam, ami képtelenség. Mivel logikailag stimmelt az agyalás, betudtam megkérdőjelezhetetlen igazságnak.

A látásvesztés után csak hosszú idő elteltével szántam rá magam a túrázásra. Évekig másztam a hegyeket, amikor beugrott az ötlet: ki kéne próbálni a futást! Bár középiskolásként egy kilométert sem lettem volna képes megtenni így, mégis, az első próbálkozás alkalmával a Margitszigeten az öt kilométert harmincegy és fél perc alatt futottam le, koranyáron. Annyira kedvet kaptam hozzá, hogy a továbbiakban az első hajnali busszal kiutaztam a szigetre, és egy sajátos technika révén önállóan futottam: egy kihegyezett végű acélrudat leszúrtam a földbe, a rákötött madzag segítségével pedig száztíz méteres köröket loholhattam. Volt nálam egy helyzetjelző és egy beszélő óra is, ezért a távolságot és a megtételéhez szükséges időt is mérhettem.

Arra nem emlékszem pontosan, hogy hányadik futás után ismét a focizásról álmodtam. Rúgásra lendült a lábam — feltehetőleg továbbra is hason fekhettem — és a hatalmas erővel megrúgott labda a hálóban kötött ki! Egy-két alkalommal lehettek ilyen felszabadító témájú álmaim még, de utána már nem. Mindebből azt a következtetést vontam le magamnak, hogy a nem látó állapotban elkövetett önálló futás újszerű tudata az agyban feloldotta a focizás kapcsán addig benne meglévő blokkot, ami által a lábamnak nem kell megmozdulnia ahhoz alvás közben, hogy élethűen átélhessem a labdába rúgás tényét.