Vidám napot / öcsi bátyó...,

Igen, nem véletlenül írtam le így az illető becenevét: ugyanis, nem a sportolóról lesz szó ezúttal, hanem az emberről.

Bár nagykamaszként évekig rendszeresen látogattam pl. az első osztályú labdarúgó mérkőzéseket is — még a Népstadion kerítését is átmásztam egy teltházas kettős rangadó bűvöletében élve — de hamar kiakasztottak az aranylábú titánok gyakran harminc ezüstpénzes tevékenységei. Volt egy aranycsapat hallhattam — persze a valóságban ilyenje soha nem volt az országnak! — ők aztán világra szólóan vágták a répát a zöld gyepen: biztosan úgy volt — hagytam rájuk.

Teltek-múltak az évek, fordult a világ Kelet-európai politikai kereke is. A szépirodalom szélmalmok országából Öcsi bátyó sokadszorra is tárcsázta a harminchatos ország hívó számot érdeklődve, hogy mint egykori disszidáló katonatiszt bántódás nélkül Magyarországra jöhet-e? Százszor és ezerszer is a fülébe rágták az elvtársai — meg a máig sem lebuktatható őskövület tégla: Gyere nyugodtan Öcsikém, tárt karokkal várunk! — és hazarepült a kárára, hogy bemutatkozzon és leszerepeljen pl. előttem is.

A világszerte elismert sportoló — feleségével együtt — itthon hosszú évekig a Gellért nagyszálló egyik lakosztályában húzódott meg az ország pénzén: azok adóforintjain páváskodott, akiket cserben hagyott az elbukott berni döntőn és utána is. Számtalan rádióriportban hallhattam nagyságát megszólalni: siralmas benyomást tett rám. Miről tudott lelkesen beszélni? Pl. a cigányzenéről, a hajnalba hajló mulatásokról, a nagy zabálásokról, az emlékezetes tivornyákról, az edzőtáborokból való éjszakai lepattanásairól. Na jó, meg a pettyes labdáról is. Hogy ennyi tellett tőle, ez tény — különösebb bajom nincs vele. Viszont mással van!

Egy gerinces, magára valamit is adó  ember — legalább is szerintem — nem fogadta volna el, hogy éveken át az ország egyik legpatinásabb hoteljébe rekvirálják el őt: hol van az évtizedek alatt összerúgott és összeedzősködött lóvéja? — vagy, ilyenje nem volt soha sem, vagy időközben kifolyt az ujjai között? Hogy az itthoni seggnyalói dicshimnuszától még jobban megittasodott, őt ezért botorság lenne kárhoztatni, mert a kvalitása eléggé alacsony szintűre lett bekalibrálva saját maga által. Ám, a politikának szüksége lett egy világ szerte közismert magyar emblematikus figurára — és rátaláltak Öcsi bátyóra: a folt megtalálja a foltját! Egyszeriben megkérdőjelezhetetlen szent emberré avatták őt, és mivel a természet íratlan törvényeit még egy ilyen formátumú alak sem hághatja át, megboldogult. Bár a Vatikán őt nem avatta boldoggá azóta sem, de itthon mindent megtettek a keresztet csak ritkán magára hányható fenoménért: végső nyughelyét a Bazilikában vetették meg. A történet itt nem ér véget — mert a politika nem tagadja meg önmagát soha sem.

Történt egyszer, hogy a favágók érces fejszefokai erdők irtásában kezdtek el jeleskedni: dőltek a fák hűvös halomba. Teherautók százai tartottak velük az ország alternatív fővárosa felé. Hamarosan közpénzből elkészülhetett az Öcsi bátyó hispániai becenevére utaló Pancho aréna: kétszer annyian férnek el a lelátón, mint ahányan a gázostól is bűzlő faluban laknak. Itt rúghatták — kongó lelátók előtt — a pettyest a Puskás akadémia gyémántlábúnak beállított iai, de végül mégis csak sikerült kiesniük az első osztályból — ezt érdemelted meg Öcsi bátyó?!