172. NYIK – kabáthoz a gomb (1976)

Erős túlzás lenne részemről, amennyiben a középiskolai osztályunkat szuperlatívusz jelzővel illetném. De a serpenyő másik oldalába odateszem, hogy diákcsínyek és poénok tekintetében kifogyhatatlanok, felülmúlhatatlanok voltunk. Két egyetemista tanárjelölt dolgát is alaposan megkeserítettük – egyikőjük tanári pályához való vonzódását sajnos végérvényesen elvettük: a vidámballagáson a Lánchíd tövében összetalálkoztunk vele, és a nem megfelelő viselkedésünkért elnézést kértünk tőle. Szent lett a béke.

Térjünk vissza a suliba, áruismeret óra. A helyettesítő, egyetemet végző pedagógusjelölt lelkét kitéve adta le a soron következő tananyagot, amely jól érzékelhetően nem érdekelte egyikünket sem. Többször is élt a fegyelmezés szóbeli eszközével – alig észrevehető sikerrel. Addig folyt a csatazaj közöttünk, mígnem felháborodva kikelt magából a hölgy, és dühösen az arcunkba kiáltotta:

– Aki még egyszer meg mer nyikkanni, azt kiküldöm az osztályból! – váratlanul síri csend lett.

A túloldali padsor első sorában egy fiú ült. Tekintetünk összetalálkozott. Arckifejezéssel jelezte, hogy most figyelj, haver! Rákönyökölt a padra, felsőtestét feszesre kihúzta, és éles fejhangon mindössze ennyit mondott:

– Nyik! – és elröhögte magát.

A néhány másodperc óta megszeppenve kuksoló osztálytársak elementáris erővel felröhögtek. Az én szememből is patakokban ömlött a könny. Percekig tartott a felfokozott állapot, mígnem az egyik lány – kontrolálatlan nevetés közben – székestől felborult. Ez tovább fokozta a vidámságot. A pedagógusjelölt megsemmisülve állt a katedra mögött. Nem tehetett mást, kényszeredetten megvárta, míg lecsendesedünk. Az őt poénra vevő fiútól elkérte az ellenőrzőjét, utána mehetett a folyosóra.

Pár nappal később a kis könyvecskét egy igazgatói figyelmeztetéssel bővítve kapta vissza a lelkét egy poénért eladó srác. Mesterkélt felháborodással adta tudtunkra, hogy minő disznóság esett meg vele. Mi, fiúk persze a pártjára álltunk, mert ki élt meg már olyat, hogy egy nyamvadt nyikért igazgatói járna. Mindezt magamtól poénként felvállalva, de komoly hangon tettem szóvá az osztályfőnöki órán. Szigorú osztályfőnökünk volt. Meglepve hallgatta okfejtésemet, utána a többiek is beszálltak a szájtépésbe. Csak nézett ránk elhűlt tekintettel, aztán kezébe kapta a naplót, dühösen a tanári asztalhoz csapta, és ennyit mondott:

– Ilyen hülyékkel nem tárgyalok! – és feldúltan kiviharzott a folyosóra.