172. NYIK — kabáthoz a gomb (1976.)

Erős túlzás lenne részemről, amennyiben a középiskolai osztályunkat szuperlatívusz jelzővel illetném. De a serpenyő másik oldalába odateszem, hogy diákcsínyek és poénok tekintetében kifogyhatatlanok, felülmúlhatatlanok voltunk. Két egyetemista tanárjelölt dolgát is alaposan megkeserítettük — egyikőjük tanári pályához való vonzódását sajnos, végérvényesen elvettük: a vidámballagáson a Lánchíd tövében összetalálkoztunk vele és a nem megfelelő viselkedésünkért elnézést kértünk tőle. Szent lett a béke.

Térjünk vissza a suliba, áruismeret óra. A helyettesítő, egyetemet végző pedagógus jelölt, lelkét kitéve adta le a soron következő tananyagot, mely jól hallhatóan , nem érdekelte egyikünket sem. Többször is élt a fegyelmezés szóbeli eszközével — alig észrevehető sikerrel. Addig folyt a csatazaj közöttünk, mígnem felháborodva kikelt magából a hölgy és dühösen az arcunkba kiáltotta:

— Aki még egyszer meg mer nyikkanni, azt kiküldöm az osztályból! — váratlanul síri csend lett.

A túloldali padsor első sorában fiú ült. Tekintetünk összetalálkozott. Arckifejezéssel jelezte, hogy most figyelj, haver. Rákönyökölt a padra, felsőtestét feszesre kihúzta, és éles fejhangon mindössze ennyit mondott:

— Nyik! — és elröhögte magát.

A néhány másodperc óta megszeppenve kuksoló osztálytársak elementáris erővel felröhögtek. Az én szememből is patakokban ömlött a könny. Percekig tartott a felfokozott állapot, mígnem az egyik lány — kontrolálatlan nevetés közben — székestől felborult. Ez tovább fokozta a vidámságot. A pedagógus jelölt megsemmisülve állt a katedra előtt. Nem tehetett mást, kényszeredetten megvárta, míg lecsendesedünk. Az őt poénra vevő fiútól elkérte az ellenőrzőjét, utána mehetett a folyosóra.

Pár nappal később, a kis könyvecskét, egy igazgatói figyelmeztetés bővítménnyel kapta vissza, a lelkét egy poénért eladó srác. Mesterkélt felháborodással adta tudtunkra, hogy minő disznóság esett meg vele. Mi fiúk persze a pártjára álltunk, mert ki élt meg már olyat, hogy egy nyamvadt nyikért igazgatói járna. Mindezt magamtól poénként felvállalva, de komoly hangon tettem szóvá az osztályfőnöki órán. Szigorú osztályfőnökünk volt. Meglepve hallgatta okfejtésemet, utána a többiek is beszálltak a szájtépésbe. Csak nézett ránk elhűlt tekintettel, aztán kezébe kapta a naplót, dühösen a tanári asztalhoz csapta, és ennyit mondott:

— Ilyen hülyékkel nem tárgyalok! — és feldúltan kiviharzott a folyosóra.