() NYÁRI IDILL HÓVAL — sokszínű természet (2023.)

Reggel a gazdák a szarvasmarháknak ajtót mutattak. Nem lévén csordás, magukat hajtották ki a zöldre, mely lehetett: a kórház kertje, közpark, útszéli gyepűtöredék vagy folyóparti susnyás. Ráérősen sballagtak az utcácskákban vagy éppen a főútvonalon. A közlekedési szabályokat kívülről fújó marhák a keskeny járdán libasorban követték egymást. Tehén vagy bika, egyre ment. A vezérállat nyakában éles hangú kolomp. A gépjárművezetők nem dudáltak rá az autójuk előtt ácsorgó négylábúakra, hanem kikerülték őket. Bezzeg, amikor a kimerítő hegyi túráról a településre visszatérve az úttesten gyalogoltunk Katival, ránk tülköltek. Néha már-már úgy éreztem, a településen átvették a hatalmat a marhák — szenzációs élmény volt.

Példának álljon itt egy másik idevaló élmény is. Egyik nap záporozó könnyeivel az eső telesírta a tájat. A szállás pázsitos kertre nyíló ajtaja és ablaka tárva-nyitva. A bádogtetőt verő eső kopogása, az ereszcsatornában alázubogó csapadék zörgése, vagy a krokodilkönnyeit hullató égi áldás idillje, egyedülálló élmény, párosulva az esővíz növényzettel felturbózott eltéveszthetetlen illatával. Néha tompa morajlással megzendült az ég, egy-két cikázó villám ráerősített. De mindez hagyján is lett volna, mert ilyen természeti jelenséggel néhány helytől eltekintve, a világ bármelyik pontján találkozhatunk. Mestia viszont magas hegyekkel körbeölelt, tengerszint felett 1500 méter magasan fekvő katlanban fekszik.

Amennyiben vette volna a fáradtságot Kati, és kimászva a kényelmes ágyból az udvarba tartott volna, ott lábujjhegyre állva, mutatóujjával könnyedén megcsiklandozhatta volna az esőfelhő hasát. Ám nem tette. Helyette hanyatt fekve nézte, amint az egyik felhő nekiütközve a hegynek felfelé távozik a völgyből, hogy később őt egy másik felhő a magasból alábukva kövesse. Jöttek-mentek a különböző zordságú és esőtartalmú fellegek, mi pedig a kényelmes ágy nyújtotta úri kényelemből lestük meg a természet eme látványos játékát. Mi nem fanyalogtunk az egész napon át tartó esős, záporos, zivataros időjáráson, hanem teljes valójában kiélveztük.

Másnap új felvonás vette kezdetét. Az égbolt magasából olykor-olykor előbukkant a tüzes napkorong, jelezve, ő is elvitathatatlan része a megunhatatlan természetnek. Bárányfelhők vonultak egymásutánban néma csendben, a tájból a látóhatárig egyre többet engedtek láttatni. Kitisztult az ég, perzselő napsugarak szárították a vizes tájat. Távolabb zöld lombtengerben pompáztak a hegyek. Lehet-e még mindezt fokozni? Igen, itt a Kaukázusban, szinte a végletekig!

A kétezer-egyszáz méter magasan véget érő fás-cserjés növénytakaró után zöld füvű legelők virítottak, hogy azokon túl körpanorámát nyújthassanak, a hóval fedett hegyláncolatok vonulatai. Mindezt ágyban ülve megcsodálni, ugye csodás?!

Sildes sapka, hosszú ujjú túraing, hosszúszárú nadrág, terepre való csuka, és indulhat a túra. A tízből tízes UV sugárzással nem szabad viccelni. Aki tréfára veszi, pecsenyekacsára sülve térhet vissza a szállásra. Tapasztalatunk szerint, a turisták zöme a kiszemelt helyszín megközelítésének módját terepjáróval részesítették előnyben. Mi a maradiak elvét követtük.

Chaladi gleccser. A települést a reptér irányába kell elhagyni, mely a Tbilisziből érkező és oda induló járatok tartózkodási helye. Két kilométer után földút következik, mintegy tíz kilométer hosszan. Kerekeitől megfosztott tartályautó, két kiszuperált lakókocsi felhasználásával felhúzott faház, békakoncerttől hangos ártéri erdő, vízátfolyások által szabdalt poros út, és vele párhuzamosan a hangosan vágtázó hegyi patak árja. Szemből ridegtartású ló poroszkált, melyet a fák mögül előkerülő, egyébként jól táplált kutya hangos ugatással megkergetett. Munkáját befejezve önkéntes kísérőnek mellénk szegődött. Később egy másik eb is ránk talált, de őt a mi négylábú túravezetőnk csaholva elkergette. Kiváló terepismerettel rendelkezett. Láb mellett követett minket, mígnem a fák közé iramodott, ahonnét egy mélyebb vízbe hasast ugró kutya hangja érkezett vissza hozzánk. Víztől csatakosan került elő. A földes út egyre jobban beszűkült, a távolban tucatnyi parkírozó dzsip tűnt fel. A folyón átívelő drótfelfüggesztésű, másfél emberszélességű, kissé viharvert függőhídon a kutya olyan lazán inalt át, mint kés a vajon. A túlparton dús erdőbe érkeztünk. A lábunk alá kerülő csapáson körültekintően lépkedtünk. Kiérve a gleccserfolyóhoz hamarosan megálltunk a vészesen beszűkülő ösvény miatt. Úgy döntöttünk, innen csak a feleségem megy tovább, én pedig fatönkre ültem. Egy óránál is hosszabb időbe tellett, mire megérkezett, Kati. Mint elmondta, helyesen döntöttünk. Az út további része jóformán teljesen jelzetlen, a folyó mellett veszélyesen leszakadó és egyben beszűkülő nyomvonal, a továbbiakban két sziklatömböt is ügyesen meg kellett másznia, mire elérkezett a végpont közelébe. Ott már csak kő, kőhátán. Bár látszólag minden gond nélkül odamehetett volna a talaj felszínétől kissé magasabbról eredő, a föld gyomrából előretörő árhoz, de nem tette. Miért? A jelentős éjszakai és nappali hőingadozás következtében, és a kőhegyek jellege miatt, a sziklákról rendszertelen időközönként leváló kisebb-nagyobb kövek alágörögnek a mélybe. Akit eltalál, annak, annyi.

A Chaladi gleccser látványáról elismerően tett említést, a feleségem. Én pedig arról számolhattam be neki, hogy a pörkölő napsugarak elöl nem volt hova elmenekülni, meg, hogy félig-meddig megsüketültem, a tőlem pár méter távolságban megzabolázhatatlan árként hömpölygő folyam dübörgésétől. Útra készen álltunk. A négylábú túravezetőnknek, se híre, se hamva. Szerencsére a visszavezető utat ismertük már.

Előzetes kutakodásaim során találtam rá a település központjának egyik mellékutcájából induló, és a Koruldi tavakig tartó túralehetőségre. Akkor még nyolc-tízkilométeres távot olvashattam az ezerkétszáz méter szintemelkedéshez. Bevallom becsületesen, kissé elgondolkodtatott az út nehézsége. A gyakorlatban ez annyiban módosult, hogy a távolság hétezer-négyszáz méterre csökkent. Kora reggeli indulásban maradtunk Katival, így pontban hatkor, világosodáskor vágtunk neki az útnak.

Az első kétezer-kilencszáz méteren hatszáz méter szintemelkedés várt ránk, a település fölött magasodó hegyen emelt keresztig. Néhány bikát és tehenet kerülve jutottunk ki a lakott részből, és egyben megérkeztünk a sűrű rengetegbe. Aki a Kaukázust járja, előre sosem tudhatja pontosan, milyen terepviszonyok várnak rá. A folyamatosan szuszogtató meredély technikailag is kihívást jelentett. Hajszálpontosan a megadott helyre kellett lépnem, a hajtűkanyarokat és a szinteket is centire pontosan kellett venni. Több alkalommal is méternél mélyebb szűk vízfolyásban nyomultunk előre. Minden egyes lépés megizzasztotta a homlokunkat. Inkább kín volt, mintsem felüdülés. Útközben azon lamentáltam, hogy vajon hogyan fogunk a településre visszajutni? A gond az volt, hogy a kezemben lévő jelképes túrabot rövid volt, vele lefelé araszolva semmit nem tudtam volna kezdeni: vége nem érte volna el a talajt. Normál méretű túrabottal sem lett volna járható. Menet közben megegyeztünk az asszonnyal, hogy a kereszttől nem megyünk tovább. Talán két órába is beletelt, mire körülöttünk ritkulni kezdett az erdő. Autók által használt földútra jutottunk ki. Fellélegeztünk. Irány fölfelé. Az egyik erős kaptató végén a hegyről jobbra lenézett Kati, és jóval lejjebb megpillantotta a keresztet. Irányt módosítottunk. Végül is a kereszttől nem távol, de annál magasabban, egyszerű kávézónál kötöttünk ki, mely körül négylábú háziállatok legelésztek. A rém egyszerű bögrecsárda patikatisztaságúnak bizonyult. Aznap mi voltunk az első vendégek. A túrakiírás szerint, a keresztig 2 óra a menetidő, mi kerülő úton a keresztnél magasabb pontig két és fél óra alatt jutottunk el. Holt fáradtan foglaltunk helyet az asztal körül. Kettőezer-százötven méter magasan lehettünk. Míg a kávéra várakoztunk, bőven maradt idő körbenézni. A fás és cserjés növényhatár felett voltunk, dús zöld füvű hegyoldalban. A minket körbeölelő hegyek alul csupa zöld növénytenger, a magasban pedig a láthatárig hó, és hó. Mint a mesében, vagy az emberi elme vágyálom képzeletében.

Rálátásunk nyílt a Koruldi tavakhoz tartó dzsipek útvonalára is. Mikor megtudtam, hogy nyílt terepen, az autók által használt földúton kell továbbhaladni, döntöttem. Órányi pihenés után szedelőzködtünk. Négy és fél kilométer hatszáz méter szinttel várt ránk a tűző napon. Az út eleje nem jelentett fizikai kihívást, de idővel bekeményített a terep. Lépéseink lassúbbodtak, olykor-olykor megálltunk pihegni. Minden egyes meredély előtt reménykedtünk, biztosan ez lesz az utolsó. Nem így volt. Újabb és újabb kaptatók következtek. A füves hegyoldalban, de a hóhatár felett is, sátorozó turistákra figyelt fel, a feleségem. Néhány legelésző szarvasmarha is színesítette a környezetet. Időnként dzsipek poroltak el mellettünk, az ablakok mögül kíváncsi arcok fordultak felénk. Rajtunk kívül senki sem lihegett a tájban. Megkönnyebbülten vettük tudomásul az első tó elérését. Legelésző marhák, ridegtartásban tartott lovak élénkítették a tájat. Leheveredtünk a zöldbe, haraptunk egyet. Tőlünk nem távol egy kilátóponthoz igyekeztek az autóval érkező turisták. Oldalvást pillantva kiderült, a velünk szinte egy magasságban lévő hegyet hó borította. Később arra figyeltem fel, hogy valaki bökdösi a jobb karomat. Odanyúltam, de nem nyúl volt, hanem egy paripa, aki felállásra noszogatott. Én nem, de Kati úgy megijedt tőle, hogy majdnem a rét túlsó oldaláig szaladt. Mikor meglátta, hogy a fehér színű paripa ráharap a hátizsákjára, ellentmondást nem tűrve, egy dacos rántással kiragadta a szájából. Jóízűen nevettünk.

Mestiából nézve is szépek a havas hegyek, a kávézó teraszáról szemlélve csodálatosak, de innen kétezer-hétszáz méter magasból egyenesen lenyűgözőek. A kávészünet idejét nem számítva, körülbelül a jelzett három óra ötvennyolc perc alatt teljesítettük a távot. Maximálisan elégedettek voltunk a mutatott teljesítménnyel.

Leindultunk a hegyről. Egyre több botos turista jött szembe velünk, ők a kereszttől indulva túráztak. A kávézó teraszát nem hagyhattuk ki ezúttal sem, hagy legelésszen Kati szeme a tájon. A kereszttől nem az erdőn át ereszkedtünk tovább, hanem a településtől a keresztig vezető földúton. Bár azon könnyebben és gyorsabban haladhattunk, de három kilométer helyett cirka tizenkét kilométer legyűrése után érkezhettünk meg a kiindulóponthoz. Útközben a turistabotokat jó messzire elhajította, Kati. Alaposan elfáradtunk. Nem baj. Ez a túra már végérvényesen a mienk lett.

Harmadik kiruccanásunk már az élményturizmus jegyében zajlott. A Mestiából Usguliba tartó szilárdburkolatú út felderítése során találtunk rá, a település szélétől a kétezer-háromszáznegyvennyolc méter magasságig, két egymástól független szakaszon közlekedő sífelvonóra. Az első szakaszon beülős, a másodikon kabinos. Ezúttal madártávlatból élvezhettük a Kaukázus lényegében háborítatlan lombóceánját. Innen pillanthattuk meg az Európa legmagasabb pontján lévő állandóan lakott településéhez felvezető egysávos, már szilárdburkolatú utat. Mestiától odáig negyvenhat kilométer a távolság. Három településen át lehet eljutni a világvége helyre. Közkedvelt útvonal ez a külföldi turisták körében, mert faluról falura közúton vagy turistaúton haladva, a táv megjárható.

A felvonót leginkább hátizsákos fiatalok vették igénybe. A végállomáson vált világossá, hogy onnan több célpont is elérhető sima földúton, vagy turistajelzésen haladva