NYÁR, 1941.
Nyár volt, tikkadt és forró perzselő nyár,
mikor először jártam Palicson;
elábrándoztam a zöld fodrú tónál
és sétáltam a csörgő kavicson.
Virágdombok, csobogó vízmedencék,
zöldzsalus házak a lombok alatt;
vidám fürdőzők, sok-sok nyüzsgő vendég,
Palics, először én így láttalak.
Barátul int a tornyos főbejárat
s mögötte a nyílegyenes alé;
a jegenyék oly ösztövér-sudárak,
ezek vezetnek le a tó felé.
Tán égig ér e jegenyefasor
és ott a fák közt balra régi villák,
a lombba bújva kismadár dalol,
s ezüstbe csengve vág ki égi trillát.
A fű között tücsökkar ciripel,
a lomb susog s a szökőkút csobog;
úgy fáj az emlék, szinte sírni kell,
lelkem zokog ha rája gondolok.
Ott járok most megint így, képzeletben
a fák alatt, a kavicsos úton
szellő se lebben, falevél se rebben,
a régi nyarat visszaálmodom.
A régi boldogságot nyomozom
Mint múltabajgató komor detektív,
Egy könnyű lábnyomot a homokon,
Mitől még jobban fáj ez a beteg szív.
E lábnyomot én addig követem,
Amíg a Kedvest újra feltalálom,
Selymes füvön, goromba köveken
Török feléd, elszállt tündéri álom.
Még nedves is a fű, hogy korareggel
sétát teszünk a visszhangos erdőben.
Vígan vonulunk: én a négy gyerekkel,
van itt mulatság, móka, málna bőven.
Gombát szedünk, fenyőtobozt találunk,
harsány hangunktól hangos a berek,
nótát és verset magunk fabrikálunk....
emlékszik erre még a négy gyerek?
Mert én minden percre emlékezem:
az a messze-tűnt szép palicsi nyár
felejthetetlenül kedves nekem.
Öreg szívem a mától mit se vár,
de az emlékezés felmelegít,
álmatlan éjemen itt van velem
s a mának tenger gondján átsegít,
a terhem így könnyebben viselem.
Ottó fiam a kék tóban lubickolt,
Robi a mólón nagy bottal horgászott.
Bébi baba - vigyázzunk csak, hogy is volt?
tejet ivott, igen, és friss kalácsot
evett hozzá. Majd míg Öcsi a csorba
rossz élű késsel furikot farigcsál,
a kis Wuncsi virágot szed csokorba.
"Nincs hely a földön szebb e szép Palicsnál!"
Ezt Wuncsi mondja vígan és rajongva,
nagy elragadtatással, boldogan.
Zenekar játszik fenn a pavilonban
s a széles úton tülkölve rohan
egy gépkocsi - kék benzinfüstöt ontó -,
nyomán felhő a felkavart por - Ó,
de most az útját vágja a sorompó,
mit Bébikém úgy mond ki: "somporó".
Harangütések vonatot jeleznek,
gyerekfüleknek jól ismert jel ez,
a vonatérkezés a gyerekeknek
mindig különös örömet szerez.
A peronon terem a két fiam,
s a kislányok is ott settengenek,
a vonatot várják kíváncsian,
mintha tündérkirály érkezne meg.
Becsoszog fújva, mint a lomha medve
az állomásra a hosszú vonat,
a négy gyerek les, vár szemét meresztve
s versenyt számolja az utasokat.
Találgatják, hogy ez, meg az ki volt:
"Azt a szakállast nézd, ki lehet ő?"
Várják az indulást. A síp sikolt
és trombitál a vonatvezető.
Mozdul a gép, sivít a gőz: sistergő
nyögdécseléssel a vonat megindul,
egy perc és máris ott jár a kiserdő
füstlepte fáin, kormos bokrain túl.
Kis ideig még ott szállong a füstje,
ők négyen nézik a tornác alatt
Ottó húgához szól s szavában tüske:
"Tündérkirályod ma is lemaradt!"
De Wuncsi föl se vette, hogy csúfolva
incselkedik a bátyja ővele,
rászól fölényesen: "Eredj pokolba!
Hogy bosszants, azért jöttél ide le?"
Ottó ím máris békítésre készen
nevet reá s az édes, durcás arcot
megcsókolja, hogy a harag enyésszen,
a hadiállapot csak percekig tartott.
S aztán, mivelhogy máris szent a béke,
indulnak közös elhatározással,
a játéknak estig se szakad vége,
a park megtelik gyermekkacagással.
A vízen csónak ring, most vet ki hálót
a vén halász, les rá tucatnyi gyermek.
a sétatéren víg kedvű sétálók
játsszák az örök cirkuszt: a szerelmet....