Vidám napot / nincs rá szó...,

Mindenkit a cselekedete minősít.

Sokan alaposan meg fognak lepődni a következő sorok elolvasása után, joggal. A helyszín egy intézmény. A történet több éves. A folyosó túlsó végéből egy általános iskolás korú gyermek érkezett az étel-ital automatához. Pénzecskéjét ügyetlenül kotorhatta elő valahonnan, mert a fémpénz kiesett a kezéből és elgurult. A gyermek leguggolt, és tenyerével keresgélte a kereket oldó érmét. Türelmesen tette, bízott a szerencséjében, de hiába. Feladta a vágyának teljesüléséhez elengedhetetlenül fontos fémpénz keresését, és indult volna vissza oda, ahonnét érkezett. Ekkor a tőle jóval távolabb lévő, a lépcsőtől szemlélődő hölgy utána szólt. A várakozó gyermekhez lépő felnőtt megkérdezte tőle, hogy: mit szerettél volna vásárolni az imént? — a gyermek hamarosan kezében szorongathatta a hőn vágyott ínyencséget. Illedelmesen megköszönte az ajándékot, és boldogan ment a dolgára. Hogy mi lenne ezen felháborító? — ezen semmi sem, de a lényegi tartalom csak most következik.

A lépcsőnél álló hölgy nem csak a pórul járt gyermek sanyarúságát figyelhette meg, hanem azt is, amint az intézmény egyik gyengén látó, megbecsült dolgozója — aki évtizedek óta ott látja el a feladatát — pár méterről látta a gyermek pénzvesztését, és ahelyett, hogy segítségére sietett volna, némán sarkon fordult, bement az ott lévő szobájába, az ajtót pedig maga után nesztelenül behúzta.