137. NÉZŐPONT — fenéknyi hely (1999.)

a nyári vakáció idejére szervezett barlangász-túratáborba meghívást kaptunk a vakvezetővel. Az Aggteleki Karszt és környezete, igazi földi paradicsom a természetkedvelő fővárosi gyerekek számára. Nekem is azzá vált, a német juhászról nem is beszélve. Ám, neki sajátos nézőpontjai lettek.

A magas ormon lévő Szádvár romjai láttán, a különjáratú busz ablaka mögött ájuldoztak a gyerekek. Az első pár perc a friss levegővel való ismerkedésről szólt, utána következett a feketeleves. Annyira meredekké vált a hegyoldal, hogy még az edzett túravezető is négykézlábra kényszerült: jóváhagyólag bólinthatott rá, Kicsi. A mászást tovább nehezítette a mélyen morzsalékos talaj. A legkeservesebb felismerés akkor ért, amikor egy jelképes bokorba megkapaszkodva, az úgy jött ki a földből, mint szál virág a vázából. Többen is szóval irányítottak, hogy a legcélszerűbben törhessek a romok felé. Rátérve a kutyára. Ő szabadon szedte a lábát, leginkább az élen haladt, de néha-néha visszatért a hátsó fronthoz, ahol én is szuszogtam. Mellém sorolt, megszimatolt és már inalt is előre: irigyeltem fürgeségéért. Lábam ki-kicsúszott alólam, kezemmel nem volt mibe megfogódzkodni: Mászás során a térdemet nem tettem le a földre, nem akartam összepiszkítani. Erőpróba a javából. Egyszer csak hallom valakitől, a négykézláb vonulás útvonala mentén ott csücsül a kutya. Talált magának egy hátsónyi egyenest a meredek hegyoldalban. Kényelmesen helyet foglalt, és szenvtelenül végignézte, az előtte izzadva csörtető kétlábúakat. Mikor melléje értem — fél méter lehetett közöttünk — kissé epésen üdvözöltem, melyre még a farka végét sem mozdította. Pár méterrel feljebb lihegtem magam, ekkor a német juhász lendületesen elporolt mellettem.

A másik helyszín az általam csak kőpataknak nevezett, kiszáradt vízfolyás, ennek szélében iparkodott a társaság. Minden megkötöttség nélkül mehetett a kutya. Önhatalmúlag vált túravezetővé, olykor eszébe juthattam, ilyenkor megkeresett a sokadalomban, orrával megbökött és ismét az élen tündökölt. Történt ez mindaddig, mígnem a csapás derékszögű jobbkanyart nem vett. Ekkor teljesen váratlanul, a kisebb pocsolyákkal tűzdelt kőpatakon keresztül a túloldalon lévő alacsonyabb dombra felkapaszkodott, és a fák sűrűje között velünk párhuzamosan előre csörtetett. Tette, mígnem megint talált egy fenéknyi egyenest, ahol nagyosan leült. Néhány gyerek a patak innenső partjáról jókedvűen üdvözölte. Tekintetével hosszasan követte a vonuló csapatot. Megvárta, míg tőle jelentősen eltávolodunk, majd talpra pattant, uccu neki és hamarosan közöttünk termett. Számba vett minket és máris ment, elsőnek.