névtelen

– Anyukám le akart szállni a villamosról, két férfi nyújtotta feléje a kezét. Már lépett le a járműről, a segítő kezek elhúzódtak, anyukám pedig megbotlott és elesett. Hat és fél hónapos terhes volt, három nappal később megszülettem. Másfél éves koromig Budakeszin laktam. Nagyszüleim óvó figyelemmel kísérték első lépéseimet. Nagypapám állandóan mesét olvasott, később meg ifjúsági regények tucatjait. Nagymamám korai halálát még nem fogtam fel. Sírni sírtam, de mély nyomot nem hagyott bennem. Nagyapám viszont nagyon el volt keseredve, bánata engem is szomorúsággal töltött el.

Négyéves voltam, amikor anyukám megismerte mostani apukámat, aki az új férje lett. Az igazi apukám csak ígérgette, hogy meglátogat, de sohasem jött el. Új apukám viszont a kedvemben akart járni, ezért apró ajándékokat kaptam tőle. Néger babát is hozott, sokáig az volt a kedvenc játékom. Kiegyensúlyozottá váltak napjaink. Angyalföldre költöztünk, azóta is ott lakom. A ház csendes környezetben áll, nagy udvara velem egykorú gyerekekkel volt tele. Itt jöttem rá, hogy nem látok. Ennek ellenére száguldoztam a többiekkel én is, jó nagyokat estem. Amikor négyéves elmúltam, szabad lejárásom lett az udvarra. Mániákus gyűjtővé váltam: madártoll, kavics vagy virág nálam egyre ment. Tele lett a kis vödröm, belefeledkeztem a játékomba. Elég gyakran riadtam fel arra, hogy: – Itt van a vak Kriszti! – Gyakran hallhattam ezt az udvaron játszó gyerekek szájából. Vidám alaptermészetű kislány voltam, de ilyenkor szomorúsággal lett tele a szívem. Az udvar kacifántos világ volt. A gyermekek eléggé rapszodikusan viselkedtek velem. Ha egyedül volt lent valamelyikük, odajött hozzám, játszottunk. Ellenségesek nem voltak, igaz, sokszor nem hagyták, hogy játsszam velük. Igazából a csúfolás volt a legrosszabb. Néha visszaszájaltam.

Sose unatkoztam. Gyermeki világom nem volt zárt. Hatévesen már egyedül mehettem el a barátnőmhöz. Ez akkoriban nagy kiváltság volt! Egy olyan kislánnyal hozott össze a sors, aki már babának is túlsúlyos volt. Őt is csúfolták a gyerekek, pedig nem tehetett hormonális problémájáról. Barátnőkké tett bennünket az egészséges gyermeki csúfolkodás. A magunk nehézségeiről nem beszélgettünk. Ennek oka az volt, hogy emberi értékünk alapján fogadtuk el egymást. Kissé furcsállhatták az emberek, hogy kézen fogva mentünk az utcán, nem baj, máig megtesszük. Ma már nemigen van közös témánk, de sose feledkezünk meg egymás felköszöntéséről vagy megajándékozásáról

Rendkívül természetesen és bátran mozogtam, még ma is csodálom gyermeki bátorságomat. Ha szüleim tehették, leutaztunk nagyiékhoz vidékre. A falusi ház ablakán ugráltam ki, bele a rózsákkal tele kiskertbe. Bujkáltam az ágyak alatt is, nem maradtam el csínytevésben a többi gyermektől.

Nem hiszem, hogy barátnőmmel tartalmasabb gondolataink voltak gyermekként, mint a többieknek. Állandóan folyt a harc fiúk és a lányok között. A fiúk szellemet idéztek a pincében, hogy azzal riogassanak bennünket. Mi meg zsákokat tettünk keresztbe a folyosón, hogy felbukjanak benne a jópofa szellemeskedők. “Kölcsönkenyér visszajár” alapon folyt a móka.

Anyukám elmondta, hogy négyéves koromig nem volt képes gyermekre nézni. Óvodáskoromtól találkozhatott hasonló helyzetben lévő anyukákkal. A beszélgetések hatására csökkent nagy fájdalma. Sikerélményt jelentett számára az is, amikor az oviban elkészített gyurmafiguráimat mutogattam otthon. A festés és a rajzolás is igen nagy örömöt jelentett. Mindezek hatására anyu elindult a megbékélés hosszú, rögös útján. Láthatta fejlődésem töretlenségét és talpraesettségemet.

Nekem fel sem tűnt, hogy ovis társaim nem látnak. Játszottunk és labdáztunk az óvó bácsival. Odaadták nekem Nyuszi Macát, egy akkora plüssnyulat, hogy csak a fülénél fogva bírtam magam után húzni. Rengeteg gyerek kuksolt a játszóteremben. Sose szerettem egyedül játszani, levettem egy játékot a polcról, és odaléptem vele egyikükhöz, ám kis társam nem volt hajlandó hozzám csatlakozni. Ezen kissé meglepődtem, de mi mást tehettem volna, tudomásul vettem. Az idő azután közelebb hozott bennünket egymáshoz. A mai barátnőimmel ott ismerkedtem meg.

Nagy traumát jelentett, hogy amikor beléptem az oviba, egyből elvették tőlem a cumimat. Hiába könyörögtem az óvodai alkalmazottaknak, nem adták vissza. Az általam igazságtalannak tartott fegyelmezési módra is felfigyeltem. Ha nem tetszett a dadának valamelyik gyerek viselkedése, akkor hátravitte a tálalóba, és hideg szódavizet fröcskölt a gyerek hátára. Az ilyesmi persze csak akkor történhetett meg, amikor a bejárósokat már hazavitték a szüleik. Én biztosan elmondtam volna otthon. Viszont sokat álltam büntetésben. Kanállal vertem az asztalt, szerettem volna elérni, hogy a többi gyerek is ezt tegye. Olyan mulatságos volt. A többiek vették a lapot meg a kanalat is.

A makacsság sem állt távol tőlem. Egyszer, már az iskolában, amikor tornáznom kellett volna, kijelentettem: – Az édes kicsi Krisztike most nem csinál semmit. – A tanár meg azt mondta: – Az édes kicsi Krisztike most fogja magát, és kimegy a folyosóra. – Nem voltam félős kislány. Egy másik alkalommal rám szóltak, hogy hamisan énekelek. Erre tele torokból kezdtem fújni a nótát, hadd hallja az illető, milyen kristálytiszta hangom van. Igaz, akkoriban még gondot jelentett nekem a sziszegős hangok kiejtése.

Az egyik lánnyal nagyon sokat verekedtünk. Főleg haraptuk egymást, aminek jól látható nyomai nem kerülték el fürkésző szemű szüleink figyelmét. Nem szíveltük egymást a lánnyal. Egyik pénteken azonban mindkettőnkért később jöttek a szüleink. Amikor már csak ketten voltunk az oviban, odamentem hozzá, és megkérdeztem: – Játszunk? – Igennel felelt, és az alatt a rövid idő alatt annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy utána minden hét végén ellátogattunk egymáshoz. Hetedikes korunkig töretlen volt a barátságunk, utána ő a vallásba mélyült, én meg a rockerség felé vettem az utamat. Jó pár évvel utána újból egymásra találtunk, azóta is barátnők vagyunk.

Amit nem kaptam meg az udvari gyerekektől, a gyermeki közösséget az oviban találtam meg. A két dolog azonban jól kiegészítette egymást. Kint szabad voltam, az udvari gyerekekkel kijártam a játszótérre, csúszdáztam és hintáztam velük. A térdem sose tudott begyógyulni, állandóan sebekkel volt tele. Gyakran botlottam meg a járdaszegélyben, s állandóan térdre estem. Iskolás voltam már, amikor úgy nekiszaladtam a mászókának, hogy felrepedt a bőr az arcomon. Varrni nem kellett, de a heg mindmáig látható.

Minden tárgyat megszagoltam, gyakran érdeklődtem a környezetem színei iránt. Kíváncsi fruska voltam. Tudni akartam, ki mit csinál, és miért teszi. Gátlástalanul, jó hangosan kérdeztem bele a vakvilágba, amivel nemegyszer kínos helyzetbe hoztam a szüleimet.

Szerettem tanulni mindent, faltam a tananyagot az iskolában. Gyakorolni viszont nem akartam, csak újat, mindig újabbat tanulni! Jó képességű gyerek voltam, ezért írni-olvasni megtanulni nem jelentett különösebb gondot. Az ábécéskönyvem fedőlapja olyan papírból készült, amelyen régi Braille-írásnyomok voltak tapinthatók. Na, itt aztán nyomozhattam az ujjammal régi gondolatok után.

Az volt a baj, hogy maximalista voltam. Lehet, hogy azért is, mert a szüleim sokat vártak tőlem, és kissé féltem, hogy nem leszek képes ennek megfelelni. Felnőtt fejjel is jogosnak tartom mindazt, amit a szüleim elvártak tőlem. Egymagam tanultam, csak a verstanulásban kelt el a nagypapám segítsége. Sokszor szívesen elvettem volna a verssorokból, vagy hozzájuk tettem volna a saját gondolataimat, ilyen módon azonban nem élhettem ki a szabadságvágyamat. Az angol nyelvet egy fiatal lány tanította, utolsó éves főiskolai hallgató lehetett. Sokat énekeltünk és játszottunk a nyelvórákon. De ami meglepő volt, ugrálhattunk és fetrenghettünk is az órán, és ez igazán remek volt! Senki se higgye, hogy közben nem kellett figyelnünk. Miért csak ülve lehetne tanulni? Én bizony a kötetlen viselkedésünknek köszönhetően annyira megszerettem az angolt, hogy angolnyelv-tanár lett belőlem. A lelkesedést nem csendesíteni, hanem fokozni kell!

Az otthoni gyerekekkel összehasonlítottuk a tankönyveink tartalmát. Tanulásban mindig előttük jártam, hiszen még mielőtt az első osztályba kerültem volna, már megtanítottak írni és olvasni. Ahogy nőttek, egyre ritkultak az udvaron a gyerekek. Néha még “vak Kriszti” voltam, de lassan kiélték a csúfolkodó kedvüket.

Az egyik kedvenc időtöltésünk az volt a barátnőmmel, hogy emberek és ruhák papírlapra nyomtatott rajzait vágtuk ki. A ruhák alján és oldalán kis, behajtható fül volt, ezzel lehetett őket rögzíteni az emberképekre. Rengeteg látós dolgot vittem be a suliba, örültek is neki az osztálytársaim. Keveseknek adatott meg, hogy olyan sokrétű látóközeg vegye körül őket, mint engem. Úgy gondolom, vezető szerepet töltöttem be. Nem törekedtem rá, így alakult. Egyszer indultam az iskolai Ki mit tud?-on, verset mondtam. Ám azt, hogy csak hatodik lettem, akkora katasztrófának éreztem, hogy a délután hátralévő részét végigbőgtem. Roppant keserűnek éreztem az ajándékba kapott tejcsokoládét.

A matekra viszont nem állt rá a fejem. Hármas-négyes közötti jegyeket kaptam belőle. Apu matekpéldák tömkelegét adta fel szorgalmi gyanánt. Amennyit elrontottam belőle, annyiszor tízet kaptam helyette. Verés nem volt, de a sok példa megoldása igencsak megizzasztott. Ilyenkor az udvarra sem mehettem le. Sírtam, toporzékoltam, lázadtam. Az egészben talán az volt a legrosszabb, hogy ezt a módszert kezdte alkalmazni a többi szülő is, én meg azután megkaptam érte a magamét az osztálytársaimtól. Pedig hát tehettem én róla?

Apukám lett az állandó segítőtársam a tanulásban. Anyut eléggé lefoglalta a munka és a mindennapi háziasszonyi teendők. Foglalkozott és játszott is velem, de a tanulásban nem vett részt. Nagypapám mindennap felolvasta a Kacor királyt, de mára csak annyi maradt meg belőle a fejemben, hogy valamilyen macska is szerepelt benne. Szerettem beleképzelni magamat a mesékbe, milyen jó volt ábrándozni! Minden játékomba beleéltem magam, órákig remekül elvoltam így. Énekeltem, ha kellett, ha nem, és meséket írtam számolatlanul.

Kilencéves voltam, amikor nagypapám súlyosan megbetegedett, majd kórházba került. Megrendített a halálhíre. Nagyon szeretett, talán mondhatom azt is, hogy imádott. Apukám mamája, az új nagymamám vette át a felolvasás kitüntető feladatát. Anyukám meg veszélyeztetett terhes lett, emiatt is izgultunk. Anyuék régóta kívántak gyermeket, de sokáig nem úgy alakult, ahogy szerették volna. Ebben talán az is közrejátszott, hogy anyukám sokáig a Patyolat vállalatnál dolgozott, vegyszerek között. Nagyon örültem, hogy testvérem lesz, boldogan elújságoltam a társaimnak. Izgatottan várták ők is a fejleményeket.

Öcsém megszületése után sem éreztem, hogy csökkent volna szüleim szeretete irántam. Hamarosan megtanultam a pelenkázás fortélyát, és megtörtént, hogy anyu fél napra is kettesben hagyott az öcsémmel! Amikor magunkra maradtunk, megéreztem az orrommal, hogy nem stimmel valami. Kibontottam a pelust, és olyan gazdag volt a csomag tartalma, hogy jutott belőle mindenhova. Öcsémet ki kellett vinnem a fürdőszobába, és lemostam. Utána szépen visszaállítottam a szoba eredeti rendjét, és átöltöztettem az öcsköst. Élveztem azt is, ha én etethettem meg. Örültem, hogy képes voltam mindezt megtenni. Szüleink mindenből kettőt vásároltak, nehogy megjelenjen köztünk az irigység. Öcsémmel jó testvérek lettünk.

A nagylánnyá válásom nem ért váratlanul. Apám vette észre, hogy nő lettem. Gratulált hozzá, ami jólesett. Már az oviban is szerelmes voltam. Általában olyan fiúkhoz vonzódtam, akik nem figyeltek fel rám. Plátói szerelmeimre éveket szántam, egymagam éltem át, amit igazából kettesben kellett volna. Titkomat ritkán árultam el másnak. Ebben a fura helyzetben azt tartottam jónak, hogy elég mély érzések keletkeznek bennem, tehát egészséges vagyok. Sajnos, nekem többségében a tiltott gyümölcs jutott. Ennek hozadékaként viszont sokat fejlődtem belülről. Történeteket írogattam, versek is szép számmal születtek, később meg dalszövegek kerültek ki Braille-írógépem billentyűi alól. Rendkívül tartalmas időszakom volt ez, egyik helyen elvett az élet, a másikon meg adott.

A Vakodára jellemző, hogy nagyon kevés jó “pasi” van, aki meg jó, arra rászállnak a lányok. Az is előfordul, hogy a fiú válik röpködő típussá. Nekem is kijutott egy ilyen, virágot is kaptam tőle, igaz, csak egy alkalommal. Aztán egyszer csak nekiálltak a fiúk, hogy fizikailag feltérképezzék a lányokat. Igen gyakran elhangzott: – Bocs, teljesen véletlenül mentem neked. – Nálam attól függött a reakció, hogy ki volt a “térképészjelölt”. Ha szimpatikus volt a legény, akkor csak egy gyengéd “ejnye-ejnye” hangzott el a számból. Máskülönben elég bunyós lány voltam, simán karatéztam a fiúkkal. Mindenesetre nem volt az olyan nagy tragédia, ha megtapogatták a fiúk a lányokat. Természetes ösztönük nyilvánult meg ily módon.

Ha van egy szimpatikus srác, akkor abba az összes lány belezúg. A fiúnak ilyenkor nem is kell választania, hiszen túlkínálat van. A hoppon maradt lányok nem értik, hogy miért nem ők lettek a szerencsések. A mi osztályunkban hét lány volt, és két fiú, kell-e ennél többet mondanom? Idővel aztán a lányok válogatósak lesznek. Felnőttként az sem mellékes, lehet-e beszélgetni a hódítóval.

Nagyon jófejű gyerekekkel jártam egy osztályba. Mindegyikünk leérettségizett, hatan tovább is tanultunk. Benne voltunk minden csínyben. Egyszer nem akartuk, hogy az egyik órát megtartsa a tanár. Egyik srác még látott annyit, hogy síkírásban is képes volt írni. Hamarjában előkerült egy fehér lap, ő meg ráírta: “A Ligetben vagyunk.” Kiragasztottuk az ajtóra a cédulát, és bekuporodtunk osztálytermünk sarkába. Síri csend honolt addig igencsak lármás termünkben. Jött is a tanár nagy sebbel-lobbal, de elolvasta a cetlinket, és visszament a tanáriba. Azt gondolta, egyik kollégája vitt ki bennünket a Ligetbe. Nagyon elégedettek voltunk az eredménnyel, nem torolta meg tettünket az átvert tanár.

Az sem volt semmi, amikor megbirizgáltuk az ajtó kilincsét. A serényen benyitni akaró tanár nagy meglepetésére kezében maradt a kilincs. Együttérzésünket hangoztattuk az osztályteremből, sopánkodtunk, mintha nagy baj történt volna. Egyesek a sarokba futottak, hogy kivihogják magukat. A következő eset meg még alsó tagozatban történt. Egyikünk épületes ötlettel állt elő, amit látó gyerekektől hallott: erősen megsózott folyadékot kell inni, mert attól be lehet lázasodni, és akkor hazaküldenek a suliból. Másnap vittem is a zacskó sót, vizet engedtünk az iskolatejes pohárba, és alaposan megsóztuk. Mindegyikünk felhörpintette bájitalát. Nem sokkal később úgy hánytunk, mint a lakodalmas kutya, mire persze hazamehettünk. Az egyik lány elkottyantotta a sószállító kilétét, de nem lett belőle semmi. Gondolom, otthon mulathattak az ilyen gyermekcsínyeken. Felnőttként én is csak mosolyognék rajta.

Egész általános iskolai pályafutásom alatt majdnem ötös tanuló voltam. Továbbra is igen kedveltem az angol nyelvet, tanárunk is szimpatikus volt. Ám nyolcadikban új tanárnőt kaptunk. Írországból érkezett, és egy szót sem tudott magyarul. Hegyeztük a fülünket, hogy megértsük. Apukám évekkel korábban megtanított harminc angol szóra, én meg tanárt játszottam a suliban: sorba állítottam a diáktársaimat, és aki jól felelt “Kriszta néninek”, az kapott egy gesztenyét. Ezzel mindössze azt szerettem volna jelezni, hogy milyen távlati terveim voltak az életre. Szerettem másoknak örömöt szerezni.

Gimnáziumba jelentkeztem, fel is vettek. Lakásunkhoz elég közel volt egy iskola, ahová egyedüli nemlátóként jártam. Annyiban könnyebb volt az én helyzetem a régi társaiménál, hogy én erőteljes látó közegben nőttem fel. A gyerekek a gimnáziumban nagyon érdeklődőek voltak. Mindegyiküknek le kellett írnom a nevét Braille-ban, hogy ereklyeként hazavihessék, megmutatni a szüleiknek. Hamar túlesett a társaság az újdonság megismerésén. Látták azt is, hogy jól megy nekem a tanulás is, kivéve a matekot. Az igazi nagy baj az volt, hogy a tankönyvek kazettára voltak felolvasva. Akik valaha láttak, jól tudnak hang után tanulni, de én csak úgy vagyok képes hatékonyan tanulni, ha olvasom a szöveget. A jegyzeteimet Braille-írógéppel írtam, de otthon órákat vett igénybe, amíg kijegyzeteltem a tankönyvkazettákat. Nem elég, hogy a hétköznapok túlmunkája elfárasztott, de a hétvégeket is elvette tőlem a tanulás.

Talán elsős lehettem, amikor elkapott a rockerőrület. Egy vak lánnyal kerekedtünk fel, hogy kitomboljuk magunkat. Eleinte a szüleim kísértek el a Lord- és a Pokolgép-koncertekre. Másodikos koromtól már kettesben jártunk a barátnőmmel. Rendszeresen ellátogattunk a Fekete Lyukba, korántsem volt olyan vészes, mint amilyen hírek szállingóztak róla. Ha az ember nem keresi a zűrös dolgokat, azok nem is fogják megtalálni őt. Az ember megtanulja leszerelni a nem kívánt alakokat. Csak olyan együttesek koncertjére mentem el, amelyek zenéjét nagyon jól ismertem. A nagy hangerő nem zavart, sőt igen kedveltem. Barátnőmmel együtt énekeltünk és csápoltunk. Igazából addigra teljesen elegem lett a vakos környezetből, vágytam a kinti világ után. Félre ne értse senki, nem volt bajom senkivel és semmivel, de elég volt!

A gimnáziumban is tartani tudtam a jó tanulmányi átlagomat, közel álltam az ötöshöz. Nem voltak részrehajlók a tanárok, de figyelembe vették, a nemlátásomat. Fizikából bejelöltettem azt, ami a legfontosabb, és azt tanultam meg. Rajzórán természetesen nem rajzoltam, helyette gyurmáztam. Fiatal matektanárom úgy magyarázta el az anyagot, ahogy kellett. Nem volt könnyű feladatuk a tanáraimnak, hiszen az első nemlátó nebuló voltam a suliban.

Diáktársaim diszkómániásak voltak, én meg metálpólóban jártam, és a csuklómon szöges csuklószorítót hordtam. Külsőleg teljesen mások voltunk, ám ha kinyílt a szám, nem kapa esett ki belőle. A tinédzserek külsőre ítélnek, velem is ez volt a helyzet. Jól elvoltunk egymással, de testi-lelki jó barátra nem találtam közöttük. Szívesen ültek mellém dolgozatíráskor – síkírógéppel írtam –, mert a lapról könnyen lehetett puskázni. Természetesen fordítva is igaz volt a történet, mert ők is segítettek, ha kellett. Sajnos a gimnáziumi tanulás annyi időmet vette el, hogy elmaradt az addigi írogatásom, és amikor újra akartam kezdeni, akkor már nem ment. Elvesztettem egy olyan adottságomat, aminek a hiányát mind a mai napig érzem. Igaz, iszonyú nyomás nehezedett rám a négy év alatt! Pedig mennyi haszontalan anyagot kellett megtanulnom, aminek semmi hasznát sem fogom venni az életben.

Mivel eltávolodtam a nemlátó közegtől, ezért az érdeklődésem a látó fiúk felé fordult. Az osztálytársaim két évvel fiatalabbak voltak nálam, ez számomra egyértelművé tette az ottani lehetőségemet. A rockklubban megesett egy kis intimitás, de az ember ne várja, hogy egy ottani ismeretségből komoly kapcsolat alakulhat ki. Tehát az a lehetőség is ki volt lőve. Plátói szerelmem újra lett, az egyik együttes tagja. A nemlátás olykor előnyökhöz is juttatja az embert. Van humánus rendező is a bulikon, így juthattunk be barátnőmmel a színfalak mögé. Közelről ismerhettük meg a zenészeket. Olyan közvetlen kapcsolatba kerültünk, hogy telefonon hívogattuk egymást, és bárhol találkoztunk, köszöntek. Sokszor az éjszaka közepén indultam haza a koncertről, de mindig belebotlottam egy elázott ürgébe. Kissé macerásak voltak ezek az esetek, ezért úgy voltam vele, inkább hajnalhasadtával kelek útra, akkor már nyugisabb a város. Vállalni mertem a rockerséget, jól éreztem magam abban a világban, teljessé tette az életemet. Aztán megszűnt a kedvenc klubom, és vége lett a nagykamaszkoromnak.

Kitűnő eredménnyel érettségiztem. Igazából nem borultam ki a tanulás terhe alatt, de ebben jelentős szerepe volt nagy munkabírásomnak. Megtanultam szelektálni, erre az egyetemen volt nagy szükségem. Az ELTE angolnyelv-tanári szakára vettek fel. Itt jóval több volt a metodika, és egy év kötelező gyakorlati oktatást kellett tartanunk. Az ott szerzett képesítéssel bárhová mehetek tanítani. A féléves szemináriumok miatt nem alakulhatott ki hosszú távú kapcsolat a hallgatók között. Egy lányt azonban igen megkedveltem, szinte állandóan együtt voltunk. Sokat segített az egyetem falai között, ám síelés közben eltörte a lábát, és utána sokáig nem találkoztunk. Csoporttársaim közül többen mellém szegődtek, hogy alkalmi segítségükkel pótolják barátnőm hiányát. Nem voltam tipikus egyetemi fej, mert az elvont tárgyak nem érdekeltek. Szerencsére nagyon profi beszélőkém van, és olyan vizsgákon, amikhez sokat kellett volna hozzáolvasnom, kivágtam magam. Ez azonban csak az angol jellegű tárgyakra vonatkozott.

Az egyetemen a hallgatók között ugyanaz a folyamat ismétlődött meg, mint az életben az emberek között. Nem figyeltek egymásra. Addig jó az ember, amíg odaadja a jegyzetét, de fordítva már nem működik a rendszer. Szinte eltapossák egymást egy-egy feliratkozásért. Fiatalokról van szó, de már felismerhető bennük, hogy milyenek lesznek az életben. A mi szakunkon nem alakult ki baráti társaság, ezzel szemben más szakon pezsgett az élet. Egyedül egy kávézó oldotta ezt a siralmas állapotot, de ha mégis kialakult egy klikk, akkor már lehetetlen volt közéjük kerülni. Mivel végig lány volt mellettem az egyetemi évek alatt, ezért igazából külső kapcsolatra sem nyílt lehetőségem. Az egyik férfi hallgató szimpatikussá vált. Nálam mindenképpen fontos a másik hangja. Két perc elég ahhoz, hogy kialakuljon a véleményem az egyéniségéről. Ha “átjön” az illetőn az a valami, akkor azt az első beszélgetés alkalmával megérzem. Egyéb igényem mindössze annyi van egy szimpatikus férfival szemben, hogy a normális várakozásoknak megfeleljen.

Az egyetem utolsó évében végig gyakorlati oktatást kellett tartanunk. Szerencsére lehetőségem adódott arra, hogy egykori általános iskolámban kezdhettem el a hatodikosokat tanítani. Élénken élt emlékezetemben a múlt, ahogy velem megszerettették az angolt. Ezért az én óráimon is volt játék meg éneklés. Nem vagyok kiabálós alkat, fegyelmezési gondjaim néha nehézzé tették, hogy egy-egy tanórát zökkenőmentesen tarthassak meg. Az én elvem az, hogy emberi hangon szóljak hozzájuk, így hassak a gyermekekre. Nehezebb ez a módszer, mert csak idővel tudok tekintélyt teremteni magamnak. Megfelelő érett tanulók is kellenek hozzá. Minden kezdő pedagógus tapasztalja, hogy fiatal kora és gyakorlatlansága eleinte sok nehéz pillanatot okoz. Úgy gondolom, nem csak a megszokott viselkedési formák megkövetelése lehet az egyedüli hatásos módszer a tanításban. Nagyon kevés embernek adatik meg, hogy azt a feladatot végezze az életben, amire gyermekként vágyott. Igazi öröm számomra, hogy legjobb tudásom szerint angolra taníthatom a gyermekeket. Mivel a vakodaiak két évvel idősebbek a kintieknél – két év az előkészítő –, a tizennégy éves tanulókat elég nehéz volt kezelni. Azután lediplomáztam, és elbúcsúztam a gyerekektől. Nem tudtam, hol fogok munkát kapni, ha egyáltalán kapok.

Többfelé kerestem magamnak állást, ám mindig volt valamilyen kifogás. Egyik helyen annyira találékonyak voltak, hogy azt mondták, az angoltanárnak a néptáncoktatásba is be kell segítenie... Ezzel adták tudtomra nagyon tapintatosan, hogy próbálkozzam inkább máshol. Ráerőszakolni nem akartam magam senkire, ott már úgysem érezném jól magam. Felvetődött bennem az a lehetőség is, hogy ha nem bírok elhelyezkedni, továbbtanulással fogom gyarapítani magamat.

Ám júliusban megcsörrent otthon a telefon, és azt tudtam meg, hogy kilépett az angoltanár a Vakodából. Megkérdezték, elvállalnám-e az állást, amire rögvest igent mondtam. Ilyen szerencse csak egyszer fordulhat elő az életben. Pedagógustársaim barátsággal fogadtak, de igazi felnőttnek talán azért nem éreznek, mert ott tanultam náluk. Átmenetileg a Braille-könyvtár könyvtárosa lettem, aminek azért örülök, mert nagyon sokat lehet formálni a könyvolvasó gyermekeken. Már az is jó, hogy olvasni akarnak, de ügyes-bajos dolgaikat is elmondják. Sokszor elég nekik, ha meghallgatom őket. Elég sok árva gyerek tanul az iskolában, néha azon töprengek, nem kerülnek-e túl közel hozzám. Ebben a helyzetben azonban nincs félút, és bizony, én közel engedem magamhoz azt, aki bizalommal van irántam. Bízom abban, hogy emberségem melegségével hatni fogok rájuk, és figyelnek majd minden szavamra.

A kicsikkel nagyon szigorú vagyok az órán. Fél év alatt kiderül, hogy ki mire képes. A jó képességű gyerekektől a maximumot követelem meg, hiszen belőlük még bármi lehet. A kevésbé eszes, de szorgalmas diákokat hagyom, hogy ritmusuk szerint haladjanak a tanulásban. Akik meg sehogy sem állnak a tanuláshoz, nos, ez még megoldásra váró feladat. A szakmunkásiskola tanulói esetében alacsonyabb a mércém, mert az ő helyzetük más. Velük más nyelven kell beszélnem. Úgy tapasztalom, sikerült megfelelő hangot találnom velük. Kifelé nem mutatom, de egynémely gyermek közel került hozzám. Elvileg nem lenne szabad a karomba kapnom, urambocsá, megpuszilnom őket, de megteszem. Nem bírok ellenállni a kísértésnek. A nagyobbak közül a magukba zárkózó fiatalok kerülnek hozzám közel. Talán vonzom is a gondterhelt kamaszokat, de a tapasztalataim átadása szintén az életre készíti fel őket. Ez is hozzátartozik a pedagógusi munkához. Alig várják, hogy a könyvtárban kettesben maradhassanak velem.

Imádok énekelni. Gyermekként állandó tagja voltam az iskola énekkarának. Most éppen azon vagyok, hogy megtaláljam azt az embert, akivel teljessé válna öttagú kórusunk. Barátaimmal álltunk össze, hogy színvonalas kultúrával szerezzünk örömöt az embereknek. Pár éve basszusgitárt is vettem, mert a rockzene annyira az életemmé vált, hogy együttest szerettem volna alapítani. A kefegyárban is dolgoztam nyáron, mert nem volt annyi pénzem, hogy gitárt vegyek. Elég költséges volt a tanulás is, de megfizettem a magánórák díját. Sajnos kicsi a kezem a gitárhoz, erről viszont nem tehetek. Saját dalszövegeim az asztalfiókomban pihennek, egyre kevesebb az esély arra, hogy nyilvánosság előtt elhangozhassanak. Egy rockegyüttes életre hívása és fenntartása nem egyszerű. Színjátszó társulatot is létrehoztunk a barátaimmal. Olyan elképzelést próbálunk megvalósítani, hogy teljes sötétségben játszanánk a színpadon, bevonva a közönséget is a játékba.

Szeretném megélni az életben, hogy ne csak a plátói szerelem lángja perzseljen meg. Jó lenne, ha közös nevezőre tudnék jutni egy értelmes emberrel. Gyermeket viszont mindenféleképpen akarok! Mint ember remekül érzem magam az iskolában, de tudom, hogy itt elfelejtek angolul. A tudásom szinten tartásához feladatok kellenének, van min elgondolkodnom. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola tiflopedagógia szakán tanulok. Itt arra oktatnak, hogy miként kell tanítani a nemlátó gyerekeket.

A humor nagyon fontos része az életnek, pláne annak, akinek nehéz a sorsa. Kevésbé érzi magát szerencsétlennek az ember, és a külső szemlélőben is más benyomás alakul ki az illetőről. Sokan agyonsajnálnak a nemlátásom miatt, én ezt viszont másképp látom. Örülök, hogy jól közlekedem, képes vagyok önmagam ellátására, vannak gondolataim és életcélom is. Számomra már eddig is értelme volt az életnek.

Tímár Péter az iskola könyvtárában keresett meg. Nagyon tetszett az elgondolása, hogy nemlátó fiatalokkal akarja eljátszatni Vak vagányok című filmjében a nemlátó szerepeket. De az is kiváltotta az érdeklődésemet, hogy táncos szerepeket kíván. Zene, tánc, színjáték, hiszen erről szól az egész magánéletem! Lehetőséget kaptam arra, hogy megmutassam mindazt, ami bennem rejlik. Kiskorunktól azt hallottuk a szüleinktől: – Milyen aranyos, milyen szép vagy! – Nagyon sok lány jelentkezett, és sokuk kudarcként élte meg, hogy nem válhatott a film szereplőjévé. Mi nem vagyunk képesek objektíven megítélni sem magunkat, sem másokat. El kell fogadnunk, hogy aki ezt megítéli, objektív.

Az első próba rémesen megviselt, mert szó szerint bénának éreztem magam. Volt egy táncmozdulat, sehogy sem értettem meg. Péter az erőlködésem láttán végül megjegyezte: – Látványos fejlődésnek indultál. –Tudom, hogy egy nemlátó nem képes úgy táncolni, mint egy látó ember. Hangot mi is parodizálhatunk, de mozdulatokat nem. Eleinte sokat gyakoroltam otthon a természetes mozdulatokat. Mindenki tudhatja, hogy mi eléggé mereven mozgunk. Meglehetősen negatív szerepet kaptam a filmben, állandó harcot vívok az egyik főszereplővel egy fiúért. Viszont rendkívül tetszett a szerep, mert amúgy is küzdő típus vagyok.

Nagyon fontos számomra ez a film, hiszen rengeteg ember szembesülhet majd azzal, hogy mire vagyunk képesek mi, nemlátók, ha lehetőséget kapunk rá. Hiteles képet kaphatnak rólunk, olyanok vagyunk az életben is, amilyennek a filmben látnak. Remélem, az embert fogják meglátni bennünk, és nem a vakot. Azt a hitet erősítette meg bennem a filmforgatás, hogy az ember mindig csak önmaga legyen.