Neszezve visszacsorgott — repülő harci bika

Kalandos körülmények után visszaérkeztünk Alicantébe. A háromemeletes házak óvárosi részét jártuk körbe. Gyakran fordultunk be rövidebb-hosszabb sikátorokba. Számos ingatlan kiürítve várta a rehabilitációt. A végeredményt megláthattuk a már felújított épületeken. Itt még a második emeleten is rácsozat védte a nyílászárókat. Akadtak olyan szűk utcácskák, ahol az emeleti szinten, a most névtelen Don Juan, a saját erkélyéről egy merész ugrás után, könnyen a vele szemben lakó hölgy ágyában találhatta volna magát. Akár vicces ez, akár nem, de Franco diktatúrája idején 1975-ig a férj minimális büntetés terhe mellett megölhette a hűtlenségen kapott feleségét. A vendéglők teraszain nem unatkoztak a pincérek. Ott talán még arról is szó esett, hogy csak a diktatúra után lehetett privát bankszámlája a spanyol nőknek. Volt honnan visszakapaszkodniuk. Ez gyakran eszembe jutott az utcákat járva, amikor fiatal lányok nevetgélve mentek el mellettünk. Erre az estére jutott lakhelyünk – Santa Cruz – kápolnájának megismerése. Innen a váron át rálátni a tengerre, de nyugat felé is szabad a kilátás. Az óvárosban minden apró üres területet parkká fejlesztenek. Egy-két lóca, melléjük pálmafát ültetnek, és kész.

Alicante tengerpartja. A repülőtér felől érkező járat megáll a központi buszpályaudvarnál. Mi a következő megállóban szálltunk le. Annak közelében a móló. Eleinte kétszintes. A hat méter széles emeleti rész a gyalogosoké. Nem mehettünk fel oda, mert az északi szél korbácsolta hullámok átcsaptak felette. A horgonyt vetett szállodahajó felé tartottunk. Félúton az oldalán géppisztolyt viselő biztonsági hölgy a beszállókártya hiányára hivatkozva visszafordulásra kért minket. A Hajómúzeumba valamiért nem engedett be az ajtónálló. Odabent hajómakettek parádéja várt volna ránk. A turistainformáció kortársba hajló épülete inkább tűnt pénzkidobásnak, mintsem hasznos költésnek. A móló mögött a tenger zavaros. Rajta túljutva a szépen karbantartott, elfogadható vízminőségű városi strand. A fövenyt a tizenkét emeletes sorházaktól kétszer kétsávos főút választja el. Innen a külváros felé ritkán közlekedő villamosjárat indul.

A Luceros térről, mégpedig a föld alól gördül ki az L1-es tram-train, a népszerű üdülőváros felé, Benidormba. Az egyórás út 3,75 euróba került. Érdemes felülni rá, mert megismerhetjük a vidéket. A dombok szinte egyöntetűen kopárak. A lakóházak vegyes képet mutatnak. Környezetük tiszta. Errefelé is a település magasabb pontjait vették birtokba a tehetősek. Csupán néhány kalyiba látványa emlékeztetett a szegénységre. Számtalan tizenkét emeletes ház enyhítette a lakáshiányt. A vidéki környezetből erősen kilógtak. Ez legyen a legkevesebb baj velük. A tram-train külső végállomásától a város főútvonalán haladva, másfél kilométer után megérkeztünk a tengerhez. Alicantétől eltérően itt makulátlanul tiszta a víz. A sétány hat kilométer hosszan nyúlik végig a fehér homokos parton. Ahol leértünk a sétányra, jobbra felhőkarcoló magasságú szállodák és lakóházak váltogatták egymást. Volt min elcsodálkozni. Két tizenkét emeletes lakóház tíz méter magas sziklatömböt fogott közre. Közelében, a székében békésen szunyókáló szalmakalapot viselő kínai kereskedő. Vevő az ablakban. Aki rászánta magát egy fél grillcsirkére, egy euróval kellett többet fizetnie érte, mint Murciában a város peremén. A mobil mosdó, melyben pelenkázásra is adódott lehetőség, patikatisztaságú. A földből tucatszám nőttek ki a toronyházapartmanok. Az olcsóbb nyaralást szupermarketek segítik. Fergeteges élet lehet itt nyáron. Nem sétáltunk el a spanyol hon legmagasabb szállodájáig, mely szintén itt található.

Tartsunk az óváros felé. Ahol megérkeztünk a partra, ott balra kell kanyarodni. Eltéveszteni nem lehet, mert a közeli dombon épült templom kérés nélkül is útba igazít. Sok újdonság nem jött szembe velünk: bazár, kávézó, vendéglő, szállás. Ami viszont igazi meglepetés volt számunkra, az a mozgássérültek részére megépített, kétüléses elektromotoros tandem. Hiába, párosával szép az élet. Ráadásul két ilyen segédeszközzel is találkoztunk. Zsibongott a nép körülöttünk. Tízből kilenc nyugdíjas korú. Az óváros mögött tizenkét emeletes házak láncolata, csakúgy, mint Alicantében. Lesétáltunk a partra. Több évtizedes megszokásom, hogy akaratlanul is figyelek. Észreveszem azt, melyet mások meg sem hallanak. Balról jobbra tovairamlott az érkező tajték, utána rövid időre teljes csend állt be, majd követte a másik. Vajon mi történhetett a hullámmentes időszak néhány másodperce alatt? A víz szélétől az enyhén emelkedő homoklankáról az apró szemű kavicsok között a felcsapódott víz neszezve visszacsorgott – milyen régóta vártam erre a ritka pillanatra. Kaptam le a hátizsákot, elő a felvevőt. Raktam volna össze, de aközben kiderült, hogy otthon felejtődött a mikrofonkengyeleket rögzítő csavar. Régebben ilyenkor a méregtől agyvérzést kaptam volna. Benidormban megúsztam. Ez volt itt tartózkodásunk első felhőtlen napja. Hamarosan meglett a ráadás. Alicantében a Szent Miklós-templomban véletlenül megcsíptünk egy misét. Beültünk az utolsó padsorok egyikébe hallgatózni. A pap meleg orgánuma nagyon kellemesen hatott rám. Figyeltem-figyeltem és rácsodálkoztam, hogy milyen kiváló akusztikája van ennek az istenházának.

Eddig alig esett szó Santa Cruzról. Aki járt már klasszikus görög településen, vagy hazánkban, Beloianniszban, az képben van. Utcáról nyíló lakásajtók. Belül máris a szoba, oldalra szűk konyha, meg amire futja még. A szerencséseknél van emelet is. A házak között keskeny utca, mely itt lépcsőzetesen emelkedik. Gyalogosok feltétlenül előnyben. A házak mellett a falak tövét cserepes virágok díszítik. A házfalakon is virágcserepek sora. Jobbra és balra egy-egy mellékutca nyílik, lépcsők fel vagy le. Aki teheti, háza tetején parányi teraszt alakít ki. Ahol van udvar, ott zárható vasszekrénybe száműzik a mosógépet, az összetolható ruhaszárítót. Ahol még ennél is nagyobb szabad terület adódik, oda lóca és dézsába ültetett pálmafa dukál. Igazi romantika ez a magunkfajta nagyvárosi utazónak, de másokat egy életre ideköt az élet. Vajon ki cserélne velük?

Közelben a Carmen tér két vendéglővel. Hangosan folyik az élet. 19 órakor a pirinkó téren húsz kiskorú zsibongott vagy beszélgetett megpihenve. Ezalatt napi élményeiket megosztották egymással a szülők.

Az utolsó napon felugrottunk a várba, ahol az egyik épületben rajzfilmen megnézhettük a város történetét. Utána szaladtunk egy kört a dimbes-dombos területen, majd búcsút intettünk a pazar kilátásnak. Lefelé jövet megálltunk a vihar által kidöntött óriási kaktuszfánál, hogy dicső alakját megőrizhessük emlékezetünkben. Leértünk a partra. Két valóban bátor fiatalember arra vetemedett, hogy úsznak egyet. Előző nap majdnem ezt tettem én is, igaz, végül csak bokáig merészkedtem a 15 fokos vízbe. A távolban pillangózva szelték a habokat – a partról sokan figyelték őket. Máshol másként esett meg. Az óváros háromemeletes lakóházából csak úgy dőlt a füst a bevetésen lévő tűzoltóautóra. Közelében a vendéglő teraszán fogyasztó nagyérdemű rá sem bagózott. A gyerekek viszont másak, mint a felnőttek. Tucatnál is több két méter magas műanyag gomba dobta fel az egyik sétálóutcát. Meg néhány apró is, hogy szétnyíló tönkjükbe beleülhessenek a szüleikkel sétáló, mindenre kíváncsi lurkók.