Vidám napot / nem minden arany, ami fénylik...,

Emléklapozás.

Ritkán, de eszembe szokott jutni a negyvenéves történet. Fiatal kezdő munkavállalóként — mit sem értve a felnőttek kesze-kusza világából — gyakran éreztem magam zöldfülűnek. A munkám révén nem csak a kiskereskedelmi hálózatra láttam rá egyre szélesebb látószögben, hanem a vállalat központjára is. Lettek számomra szimpatikus és ellenszenves kollégák is.

Az áruforgalmi osztályvezető ez utóbbiba tartozott. A cérnavékony harmincon túli hölgy alaposan el lehetett telve önnön fontosságával. Lehetséges, hogy ebben őt — számomra észrevétlenül — táplálhatta valamilyen titokzatos erőforrás, de, hogy nem a körülötte legyeskedő szépfiúk tömkelege, az holt biztos. Szerintem imponálhatott neki a titulusa. Néha összefutottunk a központ folyosóján. Ilyenkor mindig lerítt róla az „én több vagyok nálad” üzenete.

Karácsony előtt az áruforgalmi osztály vezetője átjött hozzánk a kereskedelmi osztályra, az igazgató-helyettes uszályaként. A hölgyike kissé kapatosan vihogott egyfolytában.     Sorra koccintott a kollégákkal, lassacskán én következtem a díszsorfalban: méla undorral gondoltam az elkövetkezőkre. Oda érve hozzám kellemes ünnepeket gagyogott, mire én nagy nehezen kisajtoltam magamból egy fanyar „viszont” ellentételt. Előbb kimeredt a zavaros szeme, utána pedig fennhangon és vihogva szétkürtölte a jelen lévők között, hogy én milyen kedvesen köszöntöttem őt a szeretet ünnepe előtt. Valami olyasfélét gondoltam vele kapcsolatban ekkor, hogy: kapd be! — persze, soha nem adtam volna oda neki.

Teltek-múltak a hónapok. Egyszer csak mit hallok? A cégnél néhány boltvezető nagy mennyiségű pörkölt kávé számla nélküli birtoklása miatt lebukott. Rendőrségi ügy lett belőle. A további fejlemények elkerülték a hallójáratomat, de a szemem élessége a kellő pillanatban résen volt. A központ folyosóján ismét összefutottam a nagy kedvenccel. Még az addigiaknál is véznábbnak tűnt semmilyen alakja, arca porig romokban: hová tűnt róla a régi fénylő gőg? Mint megtudtam, a férje vastagon benne volt a kávé bizniszben, mint a szállító nagykereskedelmi cég  egyik meghatározó vezetője. Az asszonykának pedig kiált a rúdja a vállalattól. Arról nem lett információm, hogy ő is részese lett volna-e az orgazdaságnak, de ha nem, akkor is megtanulhatta egy életre szólóan a közismert közmondást: nem minden arany, ami fénylik.