Vidám napot /nem közismert...,

Mindenki rosszul járt vele.

A hazai jegyzésűnek betudható fapados légitársaság egyik, az utasokra vonatkozó szabályzata engem is érintett. A nem látó, a hallás sérült, a mozgás korlátozott és az áldott állapotban lévő nők, vagy a gép elejében, vagy a gép végében utazhatnak: a két-két légikisasszonynak ott alakították ki a szolgálati helyét. Tiszta sor, így a személyzet szükség esetén gyorsan képes a segítségnyújtásra. De az már erősen szöget ütött a fejemben, hogy miért kell a hármas ülés ablak melletti helyére ültetni az előzőekben felsorolt utasokat? Számomra kézenfekvő lenne, hogy az ilyen személyeknek a repülőgép közepéhez legközelebb eső ülésen lenne a legjobb helyük.

Az utolsó repülőgépes utazás alkalmával, az egyik légi utas kísérő — az utazási szabályzatra hivatkozva — megkért engem arra, hogy fáradjak leghátulra, és ott üljek az ablakhoz: a velem együtt utazó páromat a középső ülés illette volna meg. Megmondom őszintén, nagyon nem volt kedvemre a felszólítás: felnőtt ember lévén, a magam dolgáról szeretek saját magam dönteni. Félig-meddig beláttam, hogy a légi utas kísérő mit sem tehet erről, munkaköri feladatát végzi. Mire megemésztettem a megemészthetetlent, és felálltam, addigra kiderült, a számomra kinézett soron egy utas fekszik: szerintem, rosszul lehetett.

A beállt patthelyzet úgy oldódott meg, hogy a mi sorunkban az ablaknál ülő harmincas hölgy felajánlotta, hogy velem szívesen cserél helyet. Ez a változat fából vaskarika megoldás lett. Én egészen biztosan rosszul jártam vele, mert az ablaknál ülve jóval gyatrább minőségű oxigént lélegezhettem be. A velem helyet cserélő utas pedig egy ideig még nézelődhetett volna a felhőmentes időjárás jóvoltából. Mindenki rosszul járt, még a megkülönböztetett utasokra vonatkozó szabályzat is sérülve maradt.