Vidám napot / négyszemközt...,

Egykor volt egy főnököm.

Több főnökömről is megemlékezhetnék ekként, de vegyük sorba őket, visszafelé kezdve a sort. Ötvenes fickó, a szája szélét idegzsába remegtette nem feltűnően. Régi motorosnak számított a szakmában, ezért is kaphatta meg az áruház igazgatói posztot. Az idő távolából visszatekintve, nem rendelkezett megfelelő kvalitással erre a szerepkörre. Mindegy, ő dirigált nekünk, helyetteseknek.

         Ha rájött a hoppáré, beinvitált minket az irodájába, és mondta, ami éppen az eszébe jutott. Én voltam a legfiatalabb helyettes, az utánam következő kolléga nálam legalább tíz évvel idősebb volt. Egyszer csak rám nézett a főnök, és olyan arcpirító sületlenséget akasztott a nyakamba, hogy kis híján ráborítottam az asztalt: sosem szerettem az erőszakot. Erőt vettem hirtelen támadt jogos felháborodásomon, és miután véget ért a sportszerűtlen viselkedése, szép sorjában, pontról pontra megcáfoltam hamis állításait: ezzel nagy feltűnést keltettem a kollégák körében — a nálam harminc évvel idősebb boltvezető pedig meg sem bírt mukkanni. Zárszóként pedig hozzáfűztem nyersen: — Nem szeretem, ha igaztalan dolgokkal megvádolnak! Miután véget ért a fejtágítás, gyorsan leléptem.

Bementem a férfi öltözőbe, ahol hideg vízzel hűsítettem a kissé felhevült arcomat. Hamarosan érkezett a főnök is, és hozzám fordult: — Bocsánatot kérek, hogy igaztalanul megvádoltalak! — nem kis tett volt ez a részéről. Méltányolva a helyén való cselekedetét, csak ennyit feleltem rá: — Tőlem ne kérjen bocsánatot főnök, de hamisan sose vádoljon meg többé! — és ebben maradtunk egymással.