Vidám napot / negro cukorka...,

A jogilag nem létező jogutódlás története.

A fogorvosok óva intenek minket a cukorkák fogyasztásától, de pl. a házi orvos torokkaristolás kólika esetében, akár ajánlhatja is, jó indulattal. Ezek után magunknak kell eldönteni, szükségünk van-e a gyógycukorkára vagy nem? — nem csak a torkot gyógyíthatja.

Guszti bácsi fogalommá vált közöttünk, óvodások között. Az akkor harminc év körüli, családos férfinak félig levágta az egyik karját a szövőgép. Jó idő esetén kint játszhattunk az ovi füves udvarán. Kellemesen telt ilyenkor a délelőtt. Ezen már csak Guszti bácsi közeledő alakja dobhatott egyet.

Közös kerítése volt a szövödének és az ovinak. A drótkerítés mellett szokott megjelenni kerek képű barátságos kinézetével és meleg hangú beszédével. A magas portartalmú levegő ellen védőszert kaptak a dolgozók, ez lehetett: tej, szörp, vagy negro cukorka. Ha sikerült gyógycukorkát szereznie, akkor odaballagott a közös kerítéshez. Egyesével megajándékozott bennünket, a kéményseprő figurával díszített zacskóból — s közben ittuk lelkünknek szóló mosolygós szavait. Csak akkor látszott zavartnak, ha zsebe üres volt, amikor megpillantva őt magunkhoz hívtuk. — Most nincs cukorka, gyerekek –kiáltotta oda távolról vagy súgta halkan a kerítés mellől.

Többször is eszembe jutott Guszti bácsi azóta. Leggyakrabban akkor, amikor a néhai német juhásszal elsétáltunk a közeli általános iskola kerítése mellett — ekkorra már a suli mind a huszonnégy osztályába ellátogattunk Kicsivel — mert a kint lévő nebulók fele kiáltott és rohant felénk egyszerre. Igaz, negro cukorka nem húzta a zsebemet, csak a közkedvelt vakvezető haladt baloldalt szorosan a lábam mellett. Kísértett a múlt. Jogfolytonosa lettem Guszti bácsinak.