Vidám napot / nagy utazás...,

Az Oscar-díjra joggal pályázható zenei alapot, a vonatkerekek és az ócska sínpár folyamatos diszharmóniája szolgáltatta.

Felszállva a két kocsiból álló szerelvényre, a peronon kialakított kényelmes ülőhelyen batyuztunk le a párommal. Hamarosan, az egyik neve nincs megállóhelyen egy pityókás nemzetiségivel gyarapodott az utazóközönség. Hablatyolt valamit nekünk a fogatlan oroszlánféle — talán, hogy a zsebében száz forinttal tart az innen száz kilométerre lévő Tokajba — de nagy örömünkre — némi maga elé bambulás után — elindult a vagon belsejébe. Újra belefeledkezhettem a vonat ütemes ritmusába. Mindössze pár percig tarthatott ez a meghitt állapot, mert kalauzzal a hátában újra előttünk álldogálhatott a lepukkant utas. Nyújtotta a szót, mint a rétes tésztát — eközben egy nagyobb városba megérkezve szusszant egyet a szerelvény. Le- és felszálltak az utasok, egyet füttyentett a kaller. Felberregett a diesel motor, tovább döcögött a vonat, és ott folytatódott a szószaporítás, ahol az imént abbamaradt. Egyről kettőre nem jutottak egymással. Egyikük részéről fogyott a taktikai elem, az ellenérdekelt félnél pedig körvonalazódott a kifejlet. A következő megálló egy puszta féle volt. Menetrend szerint fékezett a mozdonyvezető. Kinyílt az ajtó. A zsebében kerek százassal próbálkozó világfinak pedig kitették a szűrét a friss levegőre.

Nagyon ráfaragott a fickó. Erősen szürkült odakint, a levegő pedig gyorsan hűlt. Közvilágítás semmi arrafelé, a következő vonat pedig közel két óra múlva érkezik. Amennyiben nem akart megfagyni — a feltehetőleg reggel bal lábbal felkelt kalandor — a sötétben négy-öt kilométert bandukolhatott a sínek mentén, vissza a nagy városba. Onnantól — szerencséjére — már csak egy megállót kellett bliccelnie: az meg nem olyan nagy kaland már. Öreg estére hazaérve, bádogbögréjét teletölthette lőrével, és odagondolva magát egy hozzá méltán illő környezetbe, arany színű tokaji nedűként kihörpinthette belőle az egészet.