Vidám napot / mozgó kép...,

Élek a „minden relatív” által nyújtott lehetőséggel.

Gyerekként engem is gyakran megtréfált a Keleti pályaudvaron indulásra várakozó vonatok kölcsönjátéka: mi megyünk már vagy a mellettünk várakozó szerelvény indult el az útjára? A válaszra csak másodperceket kellett várni, amely gyakran csalt mosolyt az arcomra. Akkor gyerek voltam még, de később, látásom elvesztéséig, mindig lekötötte figyelmemet a változatos környezet. Igen, változatos, még akkor is, ha pl. az Alföldön kattogott a vonat kereke. Falusi porták, füstölgő kémények, utcán játszó gyerekek, háziállatok és a természet folyton-folyvást váltakozó ezeregy arca. Mindezt megunni?

Újsütetű barátom huszonnégy évvel fiatalabb nálam. Hamarosan az ország nyugati végére tartanak barátjával. Az utazás eszköze a vonat. Örömmel várja egyik régi osztálykirándulásának szép emlékének helyét, Sopront és a környező tájat. Mégis. — Ha felülök a vonatra — kezdte — előveszem az okos telefonomat, és megnézek rajta egy filmet! A távfűtött lakásban hideglelést kaptam ettől az opciótól. A vonattal ritkán utazó hölgy előtt hiába ecseteltem a vonatablak nyújtotta páratlan lehetőséget, a válasz megsemmisítő hatással volt rám: — Unalmas a táj, mindig ugyanaz!

Ültem és magamba mélyedve gondolkodtam. Évente egyszer-kétszer utaznak el valahová vonattal. Mindketten egész nap dolgoznak, jó esetben csak hétvégén találkoznak egymással, akkor sem mindig. Unalmas a táj, rendben van. De ott ül mellette vagy vele szemben a társa is, aki feltételezésem szerint, szintén filmet fog nézni. A mozi rövidebb lesz az utazás idejénél.      Leperegtek az utolsó kockák, ránéznek az órára és keresnek egy újabb, a végállomásig tartó filmet? — tudom, aligha akad két egyforma ember.