Mozaik — Kicsivel könnyebb...
Barátnőmmel és Kicsivel
sétáltunk a Duna-parton, a Dagály strand mögötti, elhagyatott területen. A
kutyasétáltatók és a pecázók paradicsoma az a hely. Van, aki pecázik a
budapesti Duna-parton? — merülhet fel a kérdés, jogosan. Mindenki tudja:
megszállott emberek a damiláztatók! Az se olyan nagy tragédia számukra, ha
egész nap nem fognak semmit: olajoshalat mindig lehet kapni az
élelmiszerboltban. Kicsi most is előttünk csatangolt. Orrát a talaj felett
vezette, majd amikor elunta a szagmintavételt, egykedvűen bámulni kezdte a
szélesen hömpölygő folyamot, a túlpartot.
Apránként becserkészett
egy horgászó férfit. Látszólag kényelmesen ballagott, mint aki csak épp arra
jár. Amikor vagy öt méterre megközelítette, hirtelen megiramodott, kikapott egy
halat a partra tett iszákból, és elszaladt vele. Nem messze megállt, kiejtette
szájából a zsákmányt, és alaposan körbeszimatolta. A falatozáshoz azonban nem
kapott szagingert, így pillanatokon belül faképnél hagyta a pikkelyest. A
megrövidített haltulajdonos csak kapkodta a fejét — mint ahogy mi is.
— Ej, Kicsi! Hogy
gondoltad te ezt??!
Dörgedelmes szavaimat
hallva hozzám szaladt, lehorgasztotta fejét, orrát a lábamhoz nyomta.
— Nem szégyelled magad? —
korholtam, barátnőm pedig visszavitte a halat a pecásnak. Harag nélkül
búcsúztunk.
Kicsi: Még én sem vagyok
tökéletes. Bizony, néha elfelejtek ezt-azt — persze csak merő véletlenségből.
Pedig engem is kitanítottak a kutyaiskolában: nem szabad a földről lakmározni!
De ugyan ki bírna ellenállni egy csábosabb falatnak? Az oktató hosszasan
sulykolta a fejembe a “kukázás tilalma” című tananyagot. Ha fel akartam venni a
nem véletlenül az utunkban heverő falatot, csak úgy csengett a fülem, úgy
kiáltotta:
— Pfuj, nem szabad!
Kicsi: Amikor a sokadik
ismétlésnél már elmentem a csábító kolbászkarika mellett, megállított,
megdicsért okosságomért és jutalomfalatot adott.
Szokásos napi sétánkra
indultunk. Ki akartam próbálni: vajon lelép-e Kicsi az érkező jármű elé, ha
továbbot mondok neki? Elérkeztünk az alkalmasnak vélt útkereszteződéshez.
Személygépkocsi hangját hallottam bal felől, és amikor már csak tíz méterre
lehetett, útnak indítottam Süsüt, aki automatikusan lelépett volna a járdáról,
ha nem fogom vissza.
Kicsi: Na
most aztán jól alám pakoltál, gazdikám!
Nem annak szántam, Süsüke!
— mert volt, hogy nem vettem észre a megállóból épp kiinduló HÉV-szerelvényt,
és Te még a második biztatásomra sem voltál hajlandó elindulni a túloldali
peronhoz!
Akkor most mondjam el,
miként tanítják meg nekünk a baleset-elhárítást?
— Nyertél, kiskomám!
Kicsi: A négylábú kopasz
tanoncot olyan jármű elé indítják, amit ismerős vezet. A beavatott sofőr
padlófékkel állítja meg a kocsit, hogy az éles csikorgással váljon
mozdulatlanná — ettől persze majd’ hogy halálra nem rémül a szerencsétlen eb.
Ezután — jó esetben — figyel, ha úttesten kel át, és ha kell, értelmesen
engedetlenkedik.
Hogy ne kelljen máshova
menni újabb történetért, maradjunk ott, ahol Süsü az érkező jármű elé lépett
volna, ha hagytam volna!
Egyikünk sem szeret andalogva
haladni. Néha azonban a szó szoros értelemben fejbekólintó élményhez juttat, ha
megszaporázzuk lépéseinket. Az ominózus sarkon alaposan szétnéztem a fülemmel.
Amikor elcsendesedett a környék, indítottam Kicsit, és pár másodperc múltán fel
is léptünk a túloldali járdára. Süsü jobbról kerülte az út szélén magasodó fát
— ahogy az iskolában tanulta. Mértant azonban nem oktattak neki. A vaskos
törzsű fa erősen jobbra dőlt, és én úgy nekimentem a törzsének, hogy csak úgy
reccsent — a homlokom pedig tele lett fakéreggel. A frontális ütközésbe még a
fa is beleremegett! Iszonyatosan fájt: pillanatokon belül diónyi dudor nőtt a
homlokomon. Úgy néztem ki, mint akit épp most szarvaztak fel, és a szégyentől
még piroslik is a feje! Tőlem telhető nyelvi bőséggel imádkoztam a
Mindenhatóhoz, aki — mint ez kiderült — ért magyarul! Ez abból derült ki, hogy
a kifogásolt fát egy év múlva kivágták. Isten malmai lassan, de őrölnek! Addig
is: még aznap, visszafelé tartva megmutattam Kicsinek, hogy mi a probléma ezzel
a fával. Ettől fogva, amíg a megdőlt fát ki nem vágták, egyszer sem vezetett
hozzá két méternél közelebb. Ugye, milyen angyali teremtés?
Teltek-múltak a hónapok. A
kivágott fa közelében beszélgettem két hunyadis diákkal. Előbb-utóbb persze
szóba került a baleset is — amit igyekeztem ironikus öntettel tálalni. Mire az
egyik fiú:
— Én már láttam olyan
muris esetet, amikor megpakolt szatyrokkal ballagott valaki a hóban,
megcsúszott, és hatalmasat tanyázott.
Értettem, hogy mire akar
kilyukadni.
— Az életben is előfordulnak
olyan esetek, amiket a filmesek gegnek neveznek. Az elementáris erővel feltörő
vidámságnak nem lehet útját állni. Nem ítélem el az olyan embert, akire
ilyenkor rátör a nevetés, de arra mindenképpen ügyeljen, hogy a kárvallott ne
hallja meg! Ha meg vissza tudja fojtani, még idejében tegyen lakatot a szájára!
A főváros levegője több
mint mocskos. A sok szenny bizony lerakódik a kutya szőrszálai közé is.
— Na, akkor gyere csak ki
az erkélyre, Kicsi!
Az első ilyen alkalommal örömmel jött. Szegény pára még akkor sem fogott
gyanút, amikor bezárult mögötte az erkélyajtó. Az odakészített vödörből vizet
vettem, átnedvesítettem a bundáját, majd jöhetett a kutyasampon. Ne ijedjen meg
senki: nem mesélem el a kutyafürdetés fázisait! Inkább arról, miként áll azóta Süsü a fürdetésekhez. Amikor fél év múlva újra magam
után akartam csalni az erkélyre, hanyatt-homlok menekült a helyére. Utál
minden, akarata ellen való dolgot, és amennyire kettőnk viszonya engedi, ellen
is szegül. Amikor pedig vége a fürdetésnek, űzött vad módjára rohan be a
lakásba. Bár állandóan tisztogatja magát a nyelvével — pedáns egy kutya —, a
tisztaságról alkotott fogalmaink… hogy is mondjam… szóval, nem azonosak.
Egyszer Manuelával és
Filip nevű spánieljével sétáltunk a Duna egyik szigetén. A nyári nap lefelé
haladt égi pályáján: hazafelé készülődtünk Már közel jártunk a gépkocsihoz,
amikor Kicsi egy iszapos víztócsa felé kezdett száguldani, és boldogan
belefeküdt. Ismerősöm majd szívbajt kapott.
— Hát így hogyan szálljon
be a kocsiba az a nagyokos kutyád? — kérdezte kétségbeesetten.
— Sehogyan — feleltem, és
még egy órát kujtorogtunk a szigeten.
Hogy mire nem képes egy
szunyókáló kutya! Egyszer az előszobában állva telefonáltam, Süsü pedig
polifoam ágyikóján szundikált. Hallottam, hogy egy légy vagy valami hasonló
haszontalanság zümmög a lakás légterében. A kutya hirtelen felpattant helyéről,
és eszeveszetten száguldva berohant mellettem a nagyszobába. Fura
csörömpölésféle hallatszott, Kicsi pedig szélsebesen visszainalt a helyére,
hasra vágta magát, és mereven rám bámult (ezt akkor is érzi az ember, ha nem
lát). Helyére tettem a kagylót, és keresni kezdtem a zaj okát. A szőnyeg
közepén négykézlábra ereszkedtem, és óvatosan tapogatózva haladtam az erkély
felé. Hamarosan kiderült, hogy a legyet hajkurászó kutya nekiszaladt a
függönynek, betörte a mögötte lévő erkélyajtó üvegét. Tudta persze, hogy rossz
fát tett a tűzre, ezért gyorsan visszaspurizott a helyére.
Bosszúságot mímeltem, és
számon kértem meggondolatlan viselkedését. Süsü a két mellső lába közé nyomta
le a fejét, míg farka utolsó öt centijével intenzíven csapkodott jobbra-balra
(ez a kopogás összetéveszthetetlen).
— Hát az üvegest ki fogja
megfizetni? — kérdeztem, mire még intenzívebben dobolt a farka végével: nagyon
szégyellte magát. Harag persze nem lett belőle.
Kicsi igazi haspók, bár
karcsú derekú hölgy. Imád enni. Ha az orra elé tartjuk a rántott húsos vagy
süteményes tányért, akkor megszagolja, majd két lépést hátrál, és leül.
Tekintetét a púpozott tányérra ragasztja, majd sokatmondóan a tányért tartó
személy szemébe néz — így kér! Számomra ez a kutyaintelligencia egyik
csúcsfoka: minden elismerésem az övé!