Mozaik — Kicsivel könnyebb...

Barátnőmmel és Kicsivel sétáltunk a Duna-parton, a Dagály strand mögötti, elhagyatott területen. A kutyasétáltatók és a pecázók paradicsoma az a hely. Van, aki pecázik a budapesti Duna-parton? — merülhet fel a kérdés, jogosan. Mindenki tudja: megszállott emberek a damiláztatók! Az se olyan nagy tragédia számukra, ha egész nap nem fognak semmit: olajoshalat mindig lehet kapni az élelmiszerboltban. Kicsi most is előttünk csatangolt. Orrát a talaj felett vezette, majd amikor elunta a szagmintavételt, egykedvűen bámulni kezdte a szélesen hömpölygő folyamot, a túlpartot.

Apránként becserkészett egy horgászó férfit. Látszólag kényelmesen ballagott, mint aki csak épp arra jár. Amikor vagy öt méterre megközelítette, hirtelen megiramodott, kikapott egy halat a partra tett iszákból, és elszaladt vele. Nem messze megállt, kiejtette szájából a zsákmányt, és alaposan körbeszimatolta. A falatozáshoz azonban nem kapott szagingert, így pillanatokon belül faképnél hagyta a pikkelyest. A megrövidített haltulajdonos csak kapkodta a fejét — mint ahogy mi is.

— Ej, Kicsi! Hogy gondoltad te ezt??!

Dörgedelmes szavaimat hallva hozzám szaladt, lehorgasztotta fejét, orrát a lábamhoz nyomta.

— Nem szégyelled magad? — korholtam, barátnőm pedig visszavitte a halat a pecásnak. Harag nélkül búcsúztunk.

Kicsi: Még én sem vagyok tökéletes. Bizony, néha elfelejtek ezt-azt — persze csak merő véletlenségből. Pedig engem is kitanítottak a kutyaiskolában: nem szabad a földről lakmározni! De ugyan ki bírna ellenállni egy csábosabb falatnak? Az oktató hosszasan sulykolta a fejembe a “kukázás tilalma” című tananyagot. Ha fel akartam venni a nem véletlenül az utunkban heverő falatot, csak úgy csengett a fülem, úgy kiáltotta:

— Pfuj, nem szabad!

Kicsi: Amikor a sokadik ismétlésnél már elmentem a csábító kolbászkarika mellett, megállított, megdicsért okosságomért és jutalomfalatot adott.

Szokásos napi sétánkra indultunk. Ki akartam próbálni: vajon lelép-e Kicsi az érkező jármű elé, ha továbbot mondok neki? Elérkeztünk az alkalmasnak vélt útkereszteződéshez. Személygépkocsi hangját hallottam bal felől, és amikor már csak tíz méterre lehetett, útnak indítottam Süsüt, aki automatikusan lelépett volna a járdáról, ha nem fogom vissza.

Kicsi: Na most aztán jól alám pakoltál, gazdikám!

Nem annak szántam, Süsüke! — mert volt, hogy nem vettem észre a megállóból épp kiinduló HÉV-szerelvényt, és Te még a második biztatásomra sem voltál hajlandó elindulni a túloldali peronhoz!

Akkor most mondjam el, miként tanítják meg nekünk a baleset-elhárítást?

— Nyertél, kiskomám!

Kicsi: A négylábú kopasz tanoncot olyan jármű elé indítják, amit ismerős vezet. A beavatott sofőr padlófékkel állítja meg a kocsit, hogy az éles csikorgással váljon mozdulatlanná — ettől persze majd’ hogy halálra nem rémül a szerencsétlen eb. Ezután — jó esetben — figyel, ha úttesten kel át, és ha kell, értelmesen engedetlenkedik.

Hogy ne kelljen máshova menni újabb történetért, maradjunk ott, ahol Süsü az érkező jármű elé lépett volna, ha hagytam volna!

Egyikünk sem szeret andalogva haladni. Néha azonban a szó szoros értelemben fejbekólintó élményhez juttat, ha megszaporázzuk lépéseinket. Az ominózus sarkon alaposan szétnéztem a fülemmel. Amikor elcsendesedett a környék, indítottam Kicsit, és pár másodperc múltán fel is léptünk a túloldali járdára. Süsü jobbról kerülte az út szélén magasodó fát — ahogy az iskolában tanulta. Mértant azonban nem oktattak neki. A vaskos törzsű fa erősen jobbra dőlt, és én úgy nekimentem a törzsének, hogy csak úgy reccsent — a homlokom pedig tele lett fakéreggel. A frontális ütközésbe még a fa is beleremegett! Iszonyatosan fájt: pillanatokon belül diónyi dudor nőtt a homlokomon. Úgy néztem ki, mint akit épp most szarvaztak fel, és a szégyentől még piroslik is a feje! Tőlem telhető nyelvi bőséggel imádkoztam a Mindenhatóhoz, aki — mint ez kiderült — ért magyarul! Ez abból derült ki, hogy a kifogásolt fát egy év múlva kivágták. Isten malmai lassan, de őrölnek! Addig is: még aznap, visszafelé tartva megmutattam Kicsinek, hogy mi a probléma ezzel a fával. Ettől fogva, amíg a megdőlt fát ki nem vágták, egyszer sem vezetett hozzá két méternél közelebb. Ugye, milyen angyali teremtés?

Teltek-múltak a hónapok. A kivágott fa közelében beszélgettem két hunyadis diákkal. Előbb-utóbb persze szóba került a baleset is — amit igyekeztem ironikus öntettel tálalni. Mire az egyik fiú:

— Én már láttam olyan muris esetet, amikor megpakolt szatyrokkal ballagott valaki a hóban, megcsúszott, és hatalmasat tanyázott.

Értettem, hogy mire akar kilyukadni.

— Az életben is előfordulnak olyan esetek, amiket a filmesek gegnek neveznek. Az elementáris erővel feltörő vidámságnak nem lehet útját állni. Nem ítélem el az olyan embert, akire ilyenkor rátör a nevetés, de arra mindenképpen ügyeljen, hogy a kárvallott ne hallja meg! Ha meg vissza tudja fojtani, még idejében tegyen lakatot a szájára!

A főváros levegője több mint mocskos. A sok szenny bizony lerakódik a kutya szőrszálai közé is.

— Na, akkor gyere csak ki az erkélyre, Kicsi!

Az első ilyen alkalommal örömmel jött. Szegény pára még akkor sem fogott gyanút, amikor bezárult mögötte az erkélyajtó. Az odakészített vödörből vizet vettem, átnedvesítettem a bundáját, majd jöhetett a kutyasampon. Ne ijedjen meg senki: nem mesélem el a kutyafürdetés fázisait! Inkább arról, miként áll azóta Süsü a fürdetésekhez. Amikor fél év múlva újra magam után akartam csalni az erkélyre, hanyatt-homlok menekült a helyére. Utál minden, akarata ellen való dolgot, és amennyire kettőnk viszonya engedi, ellen is szegül. Amikor pedig vége a fürdetésnek, űzött vad módjára rohan be a lakásba. Bár állandóan tisztogatja magát a nyelvével — pedáns egy kutya —, a tisztaságról alkotott fogalmaink… hogy is mondjam… szóval, nem azonosak.

Egyszer Manuelával és Filip nevű spánieljével sétáltunk a Duna egyik szigetén. A nyári nap lefelé haladt égi pályáján: hazafelé készülődtünk Már közel jártunk a gépkocsihoz, amikor Kicsi egy iszapos víztócsa felé kezdett száguldani, és boldogan belefeküdt. Ismerősöm majd szívbajt kapott.

— Hát így hogyan szálljon be a kocsiba az a nagyokos kutyád? — kérdezte kétségbeesetten.

— Sehogyan — feleltem, és még egy órát kujtorogtunk a szigeten.

Hogy mire nem képes egy szunyókáló kutya! Egyszer az előszobában állva telefonáltam, Süsü pedig polifoam ágyikóján szundikált. Hallottam, hogy egy légy vagy valami hasonló haszontalanság zümmög a lakás légterében. A kutya hirtelen felpattant helyéről, és eszeveszetten száguldva berohant mellettem a nagyszobába. Fura csörömpölésféle hallatszott, Kicsi pedig szélsebesen visszainalt a helyére, hasra vágta magát, és mereven rám bámult (ezt akkor is érzi az ember, ha nem lát). Helyére tettem a kagylót, és keresni kezdtem a zaj okát. A szőnyeg közepén négykézlábra ereszkedtem, és óvatosan tapogatózva haladtam az erkély felé. Hamarosan kiderült, hogy a legyet hajkurászó kutya nekiszaladt a függönynek, betörte a mögötte lévő erkélyajtó üvegét. Tudta persze, hogy rossz fát tett a tűzre, ezért gyorsan visszaspurizott a helyére.

Bosszúságot mímeltem, és számon kértem meggondolatlan viselkedését. Süsü a két mellső lába közé nyomta le a fejét, míg farka utolsó öt centijével intenzíven csapkodott jobbra-balra (ez a kopogás összetéveszthetetlen).

— Hát az üvegest ki fogja megfizetni? — kérdeztem, mire még intenzívebben dobolt a farka végével: nagyon szégyellte magát. Harag persze nem lett belőle.

Kicsi igazi haspók, bár karcsú derekú hölgy. Imád enni. Ha az orra elé tartjuk a rántott húsos vagy süteményes tányért, akkor megszagolja, majd két lépést hátrál, és leül. Tekintetét a púpozott tányérra ragasztja, majd sokatmondóan a tányért tartó személy szemébe néz — így kér! Számomra ez a kutyaintelligencia egyik csúcsfoka: minden elismerésem az övé!