Mit akarsz vásárolni — Kicsivel könnyeb..b.

Továbbra is az utcán

Történt egyszer, hogy hajnali, a zöldövezetben tartott sétánkat befejezve a Margit hídon át távoztunk a szigetről. Már a Lehel tér közelében jártunk, amikor feltűnő sebességgel elhagyott bennünket egy járókelő. Fura volt: hajnali négykor az emberek nem szoktak így rohanni. Mivel Kicsi hámban volt, és nem épp egy csiga lassúságával haladtunk, arra tippeltem, hogy kekeckedni akar velünk a srác.

Rendben van pajtás, felvesszük a kesztyűt!

— Kapcsolj ötödik fokozatba! — szóltam Kicsinek. Ahogy bírtam, kiléptem, Süsü meg igazodott a tempómhoz.

Kihívónknak ekkor már volt vagy négy méter előnye — kitűnően hallottam lépteit, és ebből pontosan következtethettem a köztünk lévő távolságra —, ami jól hallhatóan apadásnak indult. Nemsokára a Csanádi utcához értünk. Szinte már a sarkát tapostuk az előttünk iparkodónak, amikor Kicsi a járda szélén lassított — erre szükség volt. Szabályszerűen leléptünk, majd felléptünk — ez bizony lassított minket. Mire átértünk, újból összeszedtünk vagy négy méter hátrányt: kezdhettük újra ledolgozni. A következő keresztutcánál már ismét pariban voltunk a sporttárssal. Csakhogy itt már aluljáró akasztotta meg lépteinket! Ez sem szegte kedvünket. Villámgyorsan le a mélybe, a túloldalt rohanvást fel a felszínre, és kezdhettük újra ledolgozni a hátrányt. Időnként már meg tudtuk előzni versenyzőtársunkat, mivel keskeny utcák sora keresztezte útvonalunkat. A Gogol utcától már ő nézhette a mi széles hátunkat — ő legalább láthatta is. Ekkor élesen bekanyarodott, és bement az egyik ház kapuján.

Remek verseny volt! — dicsértem meg Süsüt. Megtöröltem izzadó homlokomat, majd kényelmes tempóra váltva, öregesen slattyogtunk tovább a járdán.

Máskor az Árpád híd pesti oldalánál lévő aluljáróban mentünk Kicsivel. A metróalagút alatt akartunk átkelni. A tömeg zsongásából egy tanácstalan férfihangot hallottam ki. Útbaigazítást kért valakitől. Azt hittem, hogy engem szemelt ki, és rákérdeztem:

— Nekem szólt?

A férfi azonban időközben már párbeszédbe elegyedett valakivel. Na, gyerünk tovább! — és indultunk le a lépcsőn. Közben visszaemlékeztem néhány elcsípett hangfoszlányra. Amikor leértünk a metró alatti folyosóra, hallom ám, hogy a hátunk mögött hagyott beszélgetők is lefelé igyekeznek. De hiszen az érdeklődő a Flórián tér felé akart menni, mégpedig villamossal! Megálltunk Kicsivel. Komótos léptekkel közeledett a két férfi. Amikor mellénk értek, rákérdeztem:

— Ön szeretne eljutni a Flórián térre?

Zavartan elmondott igen volt a felelet.

— Akkor rossz irányba tart! — mondtam magabiztosan. — Forduljon vissza! Miután felér az aluljáróba, kanyarodjon jobbra, és a második, bal kézre eső lépcsőn menjen fel az utcaszintre: ott van az 1-es villamos megállója. Három megállót kell utaznia, akkor érkezik meg a Flórián térre — fejeztem be a “szájbarágós” útbaigazítást.

Az addig jól tájékozottnak tűnő idegenvezető hebegett valamit, és pillanatokon belül olajra lépett. A félrevezetett férfi meg motyogott valamit az orra alatt, aztán megfordult, és visszament a lépcsőn.

Maradjunk még a föld alatt! Az egyik aluljáróban ügettünk Kicsivel, amikor arra figyeltem fel, hogy nem messze tőlünk elesik valaki. A baljós hang irányába vettem lépteimet — szegény kutyám megrökönyödve vehette észre, hogy szerepet cseréltünk. Jött utánam: mi mást tehetett volna? Amikor úgy gondoltam, hogy nagyjából odaértünk, jól hallhatóan megkérdeztem: — Segíthetek? — és nyújtottam a kezemet. Se válasz, se kéz. Megcsóváltam a fejemet, és továbbmentünk. Hogy mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi!

Keveredjünk ki az aluljárós történetekből, induljunk haza — mégpedig újabb sztoriért! Már olyan közel jártunk a kapuhoz, hogy elkalandozott a figyelmem. Közvetlenül a kapualjunk előtt van a konyhafelszerelési szaküzlet bejárata. Nyár volt, az ajtó tárva-nyitva, Kicsi pedig — nem tudni, miért, csak úgy berontott rajta. Későn kaptam észbe, már bent voltunk az üzletben. A polcok valósággal roskadoztak az árutól — hiába: az uborkaszezon az bizony uborkaszezon: ilyenkor még uborkaszeletelőért sem tolonganak a vásárlók. A pihegő dolgozók rettenetesen megörültek a váratlanul betérő, vásárló külsejű látogatónak, és körém sereglettek.

— Mit tetszik parancsolni, kedves uram?

Eléggé kellemetlen volt számomra a helyzet: valahogy kínos dolog ilyenkor azt mondani, hogy — bocs, tévedés!

— Nem én akartam bejönni az üzletbe, hanem a kutyám! — feleltem végül.

— Na, Kicsi! — fordultam az ebhez. — Vallj színt! Mit akarsz vásárolni? Van nálad pénztárca? Mert az én kontómra ugyan ne költekezz!

Elnevették magukat a bolti dolgozók, és mivel Kicsi meg se mukkant, nagy jókedvet hagytunk magunk után, amikor kifordultunk az ajtón.