154. MÍNUSZOK — nem
legenda (1986.)
Az 1986-os év elején
megmutatta jégkarmát a tél. Vasárnap este a híradások országszerte
szétkürtölték a pár órán belül ránk törő sarki zimankó megérkezését. Hétfő kora
reggel munkába készülődtem. A szekrényben lévő összes ruhát magamra húztam.
Kíváncsian léptem ki a körfolyosóra.
Alig tettem meg pár
métert a harminc centi frissen hullott hóval fedett utcán, az orrlyukaim
összetapadtak. Mínusz huszonöt Celsius fok volt odakint. Kimondottan fáradtságos
volt a hóban bukdácsolni. A szám elé kerített sálat kívülről már jégréteg
fedte. Fejemen nyúlszőrből készült usanka, lehajtott fülvédővel. Zihálva álltam
meg a buszmegállóban. Szerencsére hamarosan megérkezett a dugig tömött csuklós.
Éppen felfértem rá. Arcunkra fagyott mosollyal nézegettük egymást az utasokkal.
Az Árpád híd túloldalán lévő megállóban leszálltam. Örömmel tapasztaltam, hogy
a belváros felé közlekedik a HÉV. Ez ugyan Igaz volt, de mire a belső
végállomástól ugyanebbe a megállóba visszaérkezett, addig a Duna melletti fedetlen
peronon, több, mint egy órát kellett várakozni. Szó
szerint, kis híján megfagytam. Újra, éppen, hogy csak felfértem a járatra. Az
első megállóig, áramellátási okok miatt, többször is hosszú perceken át
vesztegelt a szerelvény. Az áramszedő beadta a kulcsot, zárlatos lett. Úgy
döntöttem, a munkahelyig hátralévő egy megállót gyalogosan fogom megtenni.
Bátran vágtam neki a taposatlan hómezőnek, és kis híján ráfaragtam, mert mire
beértem a munkahelyre, teljesen elkészültem az erőmmel.
Mivel élelmiszerüzletben
dolgoztam, egy kis adalék onnan. Néhány órán belül az összes száraztészta
elfogyott, de a keksz- és a konzervkészletek is alaposan megcsappantak. A
lisztet is vitték, mint a cukrot. Étolajnak hűlt helye a polcon. Mire
elérkezett a műszakváltás ideje, már csak egy kisebb kaliberű szatócsboltra elegendő
árumennyiség kínálta magát.
Lejárt a műszak.
Bizakodva tartottam a HÉV megálló felé. Szerencsésebb voltam, mint reggel, mert
a járatra csak fél órát kellett várni. Ekkor már csak mínusz tizenöt fok volt.
Ám, nem a megszokott kocsisor érkezett, hanem egy ősmatuzsálem, egy régi vasúti
vagon kinézetű, középen eltolható ajtajú motorkocsi. Annyian zsúfolódtak össze
odafent, hogy én csak a legalsó lépcsőfokra tudtam fellépni, és megkapaszkodni.
Két megállón keresztül arcomba vágott a fagyos léghuzat. Már az első megállóig
úgy átfagyott a bőrkesztyűbe dugott kezem, hogy teljesen érzéketlenné vált.
Mindezt figyelembe véve, készcsoda , hogy épségben
szállhattam le. Elszántan mentem fel a hídra, de kevés reményt tápláltam a
villamosközlekedés iránt. A megálló üres. Sok választásom nem maradt, ha nem
indulok el azonnal, odafagyok az aszfalthoz. A síneken Pest felé tartottam. Tíz
méterenként hátratekintettem, hátha jön egy autó, lestoppolom. Így is történt.
Az egytonnás teherautó megállt mellettem, beültem a szobamelegségű vezetőfülkébe.
Útközben elmesélte a sofőr, hogy huszonnégy órája jár a motor, nem meri
leállítani, mert félő, nem lenne képes beindítani.
Jóleső érzéssel
szálltam ki a híd túloldalán. Nem haza tartottam, hanem a szüleimhez. Pár
perccel később egy szál gatyában ott álltam az ablak mögött, a harmincfokos
lakásban.