Vidám napot / mínuszok...,

Manapság legendának számít.

A nyolcvanas évek közepén egyszer igaziból kimutatta jégkarmát a tél. Vasárnap este a híradások országszerte szétkürtölték a pár órán belül ránk köszönő kemény zimankó megérkezését. Hétfő kora reggel munkába indulva testközelből megtapasztalhattam a valódi hideg mibenlétét: a szekrényben lévő összes ruhát magamra húztam. Kíváncsian léptem ki a körfolyosóra. Alig tettem meg pár métert a harminc centis frissen hullott hóval fedett utcán, az orrlyukaim végérvényesen összetapadtak: mínusz huszonöt fok volt odakint. Fáradtságos volt a fél lábszárig érő porhanyós hóban bukdácsolni. A szám elé húzott sálat kívülről hamarosan jégtakaró fedte. Fejemen nyúlszőrből készült usanka, lehajtott fülvédővel. Zihálva cövekeltem le a buszmegállóban. Szerencsére hamarosan megérkezett a dugig tömött csuklós: éppen, hogy csak felfértem rá. Odabent arcunkra fagyott mosollyal nézegettük egymást. A híd túloldalán lévő megállóban lekászálódtam róla. Örömmel láttam, hogy a HÉV a belváros felé közlekedik. Igen ám, de mire ez a szerelvény onnan visszaküzdötte magát ugyanebbe a megállóba, nekem egy órán át kellett várakoznom, a Duna tőszomszédságában lévő fedetlen megállóban. Szó szerint, kis híján megfagytam. Újra éppen, hogy csak felfértem a járatra. Az első megállóig áramellátási okok miatt többször is hosszú perceken át vesztegelt a szerelvény. Végül az áramszedő beadta a kulcsot: talán zárlatossá válhatott. Úgy döntöttem, a munkahelyig hátralévő egy megállót gyalogosan teszem meg. Bátran vágtam neki a taposatlan hónak, és kis híján ráfaragtam: mire beértem a munkahelyemre, teljesen elkészültem az erőmmel. Itt jegyzem meg, hogy egy minimális ruházattal munkába igyekvő férfi összeesett a bolt ajtajában, a kihívott mentő kórházba vitte, ahol hetekig súlyos fagyási sérülésekkel ápolták. A felesége többször is bejött az üzletbe, részint megköszönte a segítségünket, részben pedig beszámolt a férje állapotáról.

Mivel élelmiszerüzletben dolgoztam, egy kis adalék innen. Néhány órán belül az összes száraztészta elfogyott, de a keksz- és a konzervkészletek is alaposan megcsappantak. A lisztet is vitték, mint a cukrot. Étolajnak hűlt helye a polcon. Mire elérkezett a műszakváltás ideje, már csak egy kisebb kaliberű szatócsboltra való árumennyiség kínálta magát.

Lejárt a műszak. Bizakodva tartottam a HÉV-megálló felé. Szerencsésebb voltam, mint reggel, mert csak félórát kellett várakoznom a szerelvényre, a reggelihez képest langynak számító mínusz tizenöt fokban. Ám nem a megszokott kocsisor érkezett meg, hanem egy ősmatuzsálem, egy fadobozú motorkocsi-vagon, elhúzható középső tolóajtóval: régi vasúti tehervagon forma. Annyian zsúfolódtak össze odafent, hogy én csak a legalsó lépcsőfokra tudtam fellépni, és megkapaszkodni. Két megállón keresztül arcomba vágott a fagyos léghuzat: már az első megállóig úgy átfagyott a kesztyűbe bújtatott kezem, hogy teljesen érzéketlenné vált. Mindezt figyelembe véve, kész szerencse, hogy épségben szállhattam le róla. Nagy elszántsággal mentem fel a hídra, de kevés reményt tápláltam a villamos megérkezése kapcsán. A megálló néptelen volt. Sok választásom nem volt, mert ha maradok, odafagyok az aszfalthoz. A villamos síneken elindultam a Duna hídon át. Tíz méterenként hátratekintettem, hátha jön egy autó, és akkor lestoppolom. Így is történt. Az egytonnás teherautó lefékezett, és beülhettem a szoba meleg vezetőfülkébe: ellenkező esetben én is könnyen pórul járhattam volna. Útközben elmesélte a sofőr, hogy huszonnégy órája megy a motor, nem meri leállítani, mert félő, beindítani már nem tudná. Jóleső érzéssel szálltam ki a híd túloldalán. Nem haza tartottam, hanem a szüleimhez. Pár perccel később egy szál gatyában ott álltam az ablak mögött, a harminc fokos lakásban: minden relatív.