138. MINTHA AZ
ÉLETEMÉRT KÜZDÖTTEM VOLNA — nem túlzás (2004.)
A lakásomhoz közeli
könyvtárba előadónak többször is meghívott a gyermek részleg felelőse. Az
egykori általános iskolámból érkezett az alsó tagozatos csoport. Mi sem
természetesebb, a téma a szakmunkát végző Kicsi volt. Itt aztán bőven adódott
lehetőség kutyasimogatásra, okos vagy setesuta kérdések feltevésére. Gyorsan
elröppent a rendelkezésre álló idő. Megszólalt a jelképes csengő, vége lett a színes,
érdekes programnak. A gyerekek zöme zsibongva kitódult az utcára, néhányan
kabátban a kijárat felé iparkodtak, de az egyik kölyök odajött hozzám:
— Mit tesz olyankor
a kutya, ha előttetek és mögöttetek is autók haladnak el?
hallgatva a kérdést, hirtelenjében nehezen tudtam
ilyen szituációt elképzelni. Elsőre farzsebből sebtében előrántott
próbálkozásnak tartottam. De egy pillanat alatt száznyolcvan fokos fordulat
állt be, mert a gyermek mellett álló napközis tanár rászólt:
— Hogyan kérdezhetsz ilyen butaságot!
Meghallva a felnőtt
szájából elhangzó világ szégyene dorongolást, mintha az életemért küzdöttem
volna, olyan gyorsan megpróbáltam a kérdésben feltett helyzetre egy gyakorlati
példát találni. Alighogy elhallgatott a nevelő, sokatmondóan ránéztem a
kölyökre és mosolyogva megkérdeztem:
— Ugye arra
gondoltál, hogy egy villamosmegállóban állunk a vakvezetővel, ahol előttünk és
mögöttünk is autók robognak el?
Lelke legmélyebb
bugyrából szakadhatott ki belőle a porig megalázottság feloldozását jelentő
válasz lehetősége:
— Igen!
Hogy a kalákában
összedobott kérdésre vajon miként feleltem meg, az teljesen mindegy, ugye? A
körültekintő és alapos helyzetelemzés végére pont került. Szemébe néztem a
barátomnak, és egy széles mosoly kíséretében, jól kihangsúlyozva csupán ennyit
mondtam:
— Nagyon jót
kérdeztél! Gratulálok hozzá!