Vidám napot / mintha az életemért küzdöttem volna...,

Nem vicc!

A lakásomhoz közeli könyvtárba többször is meghívott előadónak a gyermekszekcióért felelős könyvtáros. A lakótelepi iskolából érkezett a közönség: alsós gyerekek. Hogy minél nagyobb lelkesedéssel keljenek útra az ifjak, mellém be volt ígérve egy német juhász, mézesmadzagnak. Mi sem természetesebb, a téma a vakvezető volt. Itt aztán bőven adódott lehetőség kutyasimogatásra, és okos vagy annál azért árnyaltabb kérdések feltevésére. Én pedig mindig a legjobb tudásom szerint megpróbáltam a végtelen gyermeki kíváncsiságot kielégíteni. Minden jónak vége szakad egyszer — így volt ez az alábbi alkalommal is.

A gyerekek zöme zsibongva kitódult az utcára, néhányan kabátban a kijárat felé iparkodtak, de az egyik kölyök tarsolyában lapult egy nem feltett kérdés: — Mit tesz a kutya olyankor, ha előttetek és mögöttetek is autók suhannak el? — hallgatva a kérdést nehezen tudtam ilyen kacifántos helyzetet elképzelni, és egy a farzsebből sebtében előrántott próbálkozásnak véltem. De egy pillanat alatt száznyolcvan fokos fordulat állt be, mert a kisgyermek mellett álló napközis tanár durván rászólt: — Hogyan kérdezhetsz ilyen butaságot? — és meghallva a felnőtt szájából elhangzó világ szégyenét, mintha az életemért küzdöttem volna, olyan gyorsan megpróbáltam a kérdésben feltett helyzetre egy gyakorlati példát kiagyalni!

Alig, hogy becsukta a száját, az előttem időközben nulla értékűvé váló felnőtt, ránéztem a gyerekre, és mosolyogva megkérdeztem tőle: — Ugye arra gondoltál az előbb, hogy a vakvezetővel egy villamosmegállóban állunk, és előttünk és mögöttünk is autók robognak el? A lelke legmélyebb bugyrából szakadt fel belőle, a porig megalázottság feloldozását jelentő válasz: — Igen! Hogy a kalákában összedobott kérdésre mit feleltem, az teljesen mindegy most, ugye? A körültekintő és alapos válasz végére pont került. Szemébe néztem a kölyöknek, és egy széles mosoly kíséretében ennyit mondtam kihangsúlyozva: — Nagyon jót kérdeztél, gratulálok hozzá!