() MINT AZ ANYAMÉHBEN — világszám (2017.)

Lanzarote. Felszálltunk a beérkező járatra, és a jegy megváltása után az első ajtónál lévő kettős ülésen helyet foglaltunk, a feleségemmel. Indult a járat, de nem csak az. A sofőr hölgy a mögötte lévő utashoz címezve, belekezdett monológjába. Az odakint fújó szél analógiájára, szájából a tornádót sebességével áramlott az összetett mondatok számba vehetetlen mennyisége. Elképzelhetetlen gyorsasággal pergett a nyelve, megfigyeltem, egyszer sem botlott. Nyelvtanilag is helyesen fűzhette a mondatokat. Következett az újabb megálló és tette a dolgát, majd rátaposott a gázpedálra. A szócunamit ott folytatta, ahol az imént abbahagyta. A mögötte ülő ismerősnek két-három egyszerű mondatnál több lehetőségre nem futotta. Húsz percen át ámulhattuk a hihetetlen valóságot, ezalatt csak azt az egy apróságot nem tudtam beazonosítani, hogy vajon mikor vett levegőt. Leszállt az ismerős utas, és csak a menetzaj maradt utána.

A hoteltól a repülőtér kifutópályájához a tengerparti sétányon négy kilométer után megérkeztünk. Le- és felszálló járatok rögzítésére aligha fogok az itteninél optimálisabb helyet találni. A korzótól mintegy ötven méterre húzódik, a vele párhuzamos tájolású kifutópálya. Köztük egy erősebb drótkerítés, belső oldala tövében kutyás biztonsági őrök járőröznek. A tengerparti sétány mindkét irányban hosszasan túlnyúlik a bő kilométer hosszú betoncsíkon. A mikrofonok és az érkező vagy induló járatok között nincs takarás. A landolási és startolási fázisokat a sétányról ideálisan lehetne rögzíteni. De olyan erős és kiszámíthatatlan, váltakozó irányú szél kavargott a korzó környékén, hogy a nálam lévő másodlagos szélfogónak szánt kínai esernyőket, még próba céljából sem jutott volna eszembe kinyitni. Tehetetlenül és letörten ácsorogtam a tucatnyi lelkesen fényképező turista között. Eközben folyamatosan jöttek-mentek a járatok, a pár főt befogadótól a száznyolcvan utassal közlekedő nagyobbakig. Lassan mozdult a lábam. Száz méterenként megállva füleltem a különböző fázisok hangjait, melyeket jól érzékelhetően torzított a széldömping.

Állatkert látogatást külföldön első alkalommal ide terveztem. A palackorrú delfinek jelenléte döntött. A komor lávakőzettel takart sziget szépségtapasza ez a zöld oázis, telis tele a növényvilág legváltozatosabb nemzetségeivel és számtalan állatfajjal. Mesebeli parknak is mondhatnám, nem túloznék vele egy cseppet sem. Körsétánk során folyamatosan találkozhattunk a csöpögtető öntözéssel. Az állatok kifutójának a látogatók felé eső oldala jellemzően magas plexifal. Mivel a szél itt is alaposan keresztül húzta a számításomat, ezért a zárt fal miatt nem rágtam tövig a körmömet.

Nem sokára kezdődik a delfin show. A zoo legmagasabb pontján, a domb tetején hozták létre, a több futballpálya nagyságú medence sorozatot. Az először arra járó látogató csak tátja a száját az eléje táruló fenséges látványtól. A központi medence előtt tribün magasodik. A program kezdete előtt tíz perccel beúszott a két palackorrú delfin család. A hangszóróból fülsértő hangerővel megszólalt a zene, aközben spanyolul tájékoztatták a nagyérdeműt. Viharos erősséggel támadt a szél. A délelőtti programon nem, de délután már megpróbálkoztam a felvétellel. Két kínai esernyő is szél árnyékolta a szélvédővel felszerelt mikrofonokat, és sikerült az emlősök hangját rögzíteni.

Aki strandolási céllal tervez a Kanári-szigetekre érkezni, annak érdemes tudnia, hogy a legforróbb nyári hónapokban is, huszonkettő Celsius foknál nem melegebb az Atlanti-óceán. Lanzarotén a fővárostól öt kilométerre nyugatra — a repülőtér után — található az igazi homokos strand. Harmincezres üdülővárost szolgál ki. Hogy a föveny szélében meghúzódó mellékhelyiség mennyire eukonform, a falon több száz csótány a felelet.

A főváros egyik pár tíz négyzetméter alapterületű, két méter magasan körbekerített parkjában pásztorgémekre leltünk. Ők azok a madarak, melyek a szavannán legelésző négylábúak hátán utaznak, cserében az állatok bőréből kicsípkedik az élősködőket.

Jameos de Agua. A felülről nyitott vulkanikus eredetű barlangba egy girbegurba lépcsősoron jutottunk le, amelyet kétoldalt virágzuhatag határolt. Odalent a végtelen nyugalom hatása alá kerültem, a vízzel teli apró medence partján üldögélve. A „falakon” kreatív viráginstallációk precízen megtervezett mértékben. . A hangszórókból— hosszabb megszakításokkal — egy olyan mesterien megkomponált hárfadallam szüremlett elő, amelynek megálmodója és hangokká formálója, méltán lehet büszke önmagára: a tökéletes szimbiózis megvalósítása miatt. Itt engem valami nagyon mélyen megérintett, amit nehéz szavakkal visszaadni. Később egyik ismerősömnek ekként meséltem róla: a fogantatás, a vizes burokban a magzati fejlődés, és a megszületés hármasát élhettem át. A szürke magma falak és a rajtuk elhelyezett színes növénykompozíciók, az élet és az elmúlás keretét adták hozzá. A végtelen nyugalom és békesség lebilincselő, magával ragadó érzése, a felszínre megérkezés után fokozatosan elillant belőlem.

A világra bábáskodott élet a felsíráson túlmenően hamarosan átcsap a játékok tarkabarka világába. Kinek így folytatódik utána, kinek úgy. A játékkal felhagyás nem tesz felnőttebbé senkit sem. Telnek-múlnak az évtizedek, szerencsés esetben ránk köszön a második gyermekkor is. A főváros egyik fedetlen ivójába betérve tíz asztalnál is folyt a mediterránon kedvelt táblajáték.