26. Mint a nő és a férfi — Madeira (2023)
Vajon milyen Madeira? — olyan, mint a nő és a férfi
összessége. Lépten-nyomon fellelhető rajta, a színorgiában pompázó flóra
szépsége, és a zordon-zord hegyek vadsága. Szinte mindenhol egymással
szimbiózisban jelennek meg. Buja orgiájukat az Atlanti-óceán hűs hullámai
nyaldossák körbe-körbe. Él és virul a természet. Hol lágy napsütésben fürdőzve,
hol bősz viharoktól fenyegetve. A hegyek mély árkokkal osztott kőrengetege, és
az óceán sziklaszirtjei, szürke, zöld, sárga, vörös, barna és fekete színeket
öltenek magukra. A növényzet nemcsak ebben tesz túl rajtuk, hanem az itthon
megismert méreteiben is. A labdarózsa labda nagyságú, a könnyező pálma levele
méternél szélesebb. A papagájvirág tucatnövénynek számít. Nem ritka, hogy
egy-egy fán, három különböző színű virágzat pompázik. Azon sem érdemes szájat
tátani, hogy a banánfa fürtben lógó termésére kék nejlonzacskót húznak. Talán,
a rovarok elleni védelem miatt vagy a gyorsabb érés érdekében. Tavasz derekán
is alig van eltérés a nappal, és az éjszaka hőmérséklete között. Különbsége 3-5 Celsius fok.
Virradattól alkonyatig hevít a mediterrán tűzgolyó. A hőérzetet idillikussá
enyhíti a folyamatos légmozgás. Egyben rejtett veszélyforrást is jelent, mert
az ultraviola sugárzás erős hatásának érzetét tompítja. A kék legkülönbözőbb
árnyalatait mutató Atlanti-óceán mellé ritkán lehet közúton lejutni. Homokos
föveny, mint a fehér holló. Kő, és kő. Csak megfontoltan szabad lépkedni
rajtuk. A víz hőmérséklete évszaktól függően megegyezik a levegő
középhőmérsékletével.
A sziget két Budapest nagyságú terület. Hossza 56 kilométer,
legszélesebb pontján23. Tájkép szempontjából szinte teljesen mindegy, hogy
éppen honnan hova tartunk. Hullámvasútszerű, kanyarokkal teleszórt közutak,
valamint égbeszökő sziklák, feneketlen mélységű szakadékok. Hiába van egymáshoz
közel két település, a hajtűkanyarokkal tűzdelt szűk országút szélében
életveszélyes gyalogolni. Sok mindent megtalálni itt, csak egyvalamit nem,
síkterepet. A helyiek gyermekkoruk óta erre a terepviszonyra edződnek lábizomzatban,
tüdőkapacitásban. Nekik aligha okozhat gondot a dombtetején lévő házhoz
feltalpalni, de azért egy doboz gyufáért aligha indulnak el a távoli boltba.
Európa egyik legnehezebb terepfutóversenyét itt rendezik. 115 kilométer
a távolság, 7200
méter a szint. El lehet kezdeni a felkészülést.
Nem ment simán a Budapest Funchal légi út. Először Madrid
közelében szólalt meg a pilóta, közölve, hogy Lisszabonban kényszerleszállást
fogunk végrehajtani (a műszerfal melegedése miatt). Tudom, amennyiben nagy a
baj, az okot nem közölhetné a parancsnok. Gondoltam, ha úgy lenne, spanyol
földön landoltunk volna. Több, mint két órát
tartózkodtunk a gépben, mire megkaptuk a felszállási engedélyt az
irányítótorony munkatársától. Ekkor már azon izgultunk a feleségemmel, hogy 22
óráig odaérünk-e a szállásra, mert utána már csak másnap 11 órakor foglalhatjuk
el a szobát. A funchali repülőtér épületéből a terelőkorlátok laza
kiiktatásával siettünk az óránként induló buszhoz, amelyet pár perc híján
elértünk. A szükségesnél egy megállóval előbb letett minket a sofőr. Már
sötétedett. Némi keresgélést követően, a megadott időpont előtt egy órával célt
értünk.
Helyben vagyunk. A sziget fővárosa a száztizenötezer lakosú
Funchal. Az óceánparton épült ki a CR7 elnevezésű komplexum, amely szállodákat,
kereskedelmi üzleteket, vendéglátó egységeket, és egy múzeumot foglal magában.
Nem csak ez a terület viseli a világhírű portugál labdarúgó nevét, hanem a
nemzetközi légikikötő is. Hiába, itt a madeirai születésű Ronaldo a király. Az
óceánnak háttal állva, amerre ellát a szem, csak hegy és hegy. Ott élnek a
funchaliak. Busszal is tarthatnánk a házak közé, de én a gyalogolást javaslom.
Miért? Testközelből ismerhető meg leghitelesebben a helyiek élettere,
életkörülménye. A szállásunknak helyet adó hosteltől, a méltán nevezetes
magánparkig, 3,2
kilométer a távolság, és 500 méter a szint.
A kinyomtatott útvonalterv feleségem kezében. Újszerű városi környezettel
barátkoztunk: kimondottan meredek járda; két házsor között hosszasan elnyúló
keskeny lépcsősor; átverésből, eleinte lankásabb szakaszt követően megint a
szívatós rész. A sikátorban emelkedő lépcsősorról a lakások ablakain át,
betekintés nyílt a helyiek életterébe. Titkot nem sikerült ellesni. Mindketten
megörültünk a sarki kocsmának, ahol a legszószátyárabbnak a harsogó tévé
bizonyult. Jólesett megpihenni. A kóla megtette ráerősítő hatását. Frissen
keltünk fel az asztal mellől. Távolabb, a főútról balra mellékutcába
kanyarodtunk. Az első keresztutca hozta el a változást — a kereszteződésben
arra hivatott személy irányította az egyedi forgalmat. Itt közlekednek a
tobogánok, amelyek fatalpon lecsúszó ülő szánkók. Ma már csak a turisták
kedvéért, és a szolgáltató pénztárcájának étvágyáért üzemelnek. Két helyi erő
áll a jármű végében. Ők kormányoznak. A vízszintes szakaszra érve újra
lendületet adnak a járműnek. A tobogánoknak kijelölt mellékutca sok veszélyt
jelenthet gyalogosra, autósra, tobogánra egyaránt. Helyenként jelentősen
beszűkül az utca, ilyenkor: muszáj a kerítéshez lapulni; érdemes folyamatosan
előre fülelni; hajtűkanyar felé közeledve, hasznos figyelmeztető kiáltást hallatni ; a tobogánnal szemből érkező, fékezésre késztető
autó; a keresztutca járműforgalmát figyelő alkalmazott. Mire felértünk a
látogatókert oldalsó bejáratához, nagyjából képbe kerültünk a valósággal. Ha
már itt vagyunk, kerüljünk beljebb. Monte Palota és trópusi kert. A főváros
óceánpartja felett 600
méter magasan vagyunk. Pazar kilátás nyílik a városra,
óceánra. Innen vette észre Kati, hogy egyes házak esetében,az
úttesttel megegyező magasságban lévő lapos háztetőn parkol az autó. Okos. A
kertet különböző országokból származó növényekkel is gazdagították. Többek
között, Dél-Afrikából származó cikádokkal, proteákkal, Belgiumból beszerzett
azáleákkal. A helyi erdők őshonos növényeivel, páfrányokkal és cédrusokkal,
Pazar arborétumot alkotnak. A parkot, a meglévő tavakba, különböző színű
Koi-halak telepítésével gazdagították, valamint két háromszázezer liter víz
befogadására alkalmas tavat is létrehoztak. Az idők során építészetileg is
jelentősen megújult a látogatópark. A kertet címerekkel, térkövekkel,
ablakokkal, fülkékkel, pagodákkal, Buddhákkal, a világ
különböző tájairól származó lámpásokkal, valamint kőszobrokkal
díszítették. Végignézhető a híres portugál kerámiacsempe gyűjtemény. Itt
látható a Brazíliában készült 530 centiméter magas egyiptomi motívumokkal
díszített váza is. Magasságával sokáig világcsúcstartónak számított. Ne
feledkezzünk meg az ásványkövek tárlatáról se — ametisztet kedvelők előnyben.
Afrika múzeum is várja a látogatót. A növénykert vitathatatlan ékessége, a
mesterségesen kialakított vízzuhatag. A pár méter magasból alázubogó vízfüggöny
mögé bátran besétálhatunk, és a vékonyka vízfolyáson át, nem tucatfotót
lőhetünk. A fák és a virágok dzsungelszerű kavalkádja, alakban és színben
egyenesen lenyűgöző. Meglepve csodálkoztunk rá, az egyik kis tó árnyékos
oldalában fél lábon álldogáló, alvó flamingókra. Rövid ideig szobroknak
gondoltuk, de egyikük szerencsére megmozdult — a fotó kedvéért, huhukkolással
hoztam vissza álomországból őket. Teljesen más környezetben tértünk vissza a
fővárosba. A hegyről levezető levadát (a szigetet teljesen behálózó vízelvezető
kőárokrendszer) végigkövette a turistaút. Az első kilométer beillett sétaútnak.
Feketeleves követte. A kijelölt csapás láthatósági szalagokkal tiltva — kérdőn
egymásra néztünk Katival. Mintegy ötszáz lépcsőfok követte egymást
kiszámíthatatlanul, mint mélységben, szélességben, felületben, minőségben,
irányban. Ennyi elég is. Többre nincs is szükség a teljességhez. Tőlünk jobbra,
mély, dús növényzettel takart árok követte a túra útvonalát. Az aláfutó
hegyoldalakat babérerdő uralta. A kitett szakaszokon, fém rudakhoz erősített
vastag műanyagzsinór szolgált kapaszkodásra. Erős lábra, jó bokaszalagokra volt
szükség. A kezemben lévő fehér bot nem alkalmas támaszkodásra, ezért
egyensúlyom megtartására ügyelni kellett. Szemből lengyel házaspár érkezett,
hátulról angolul beszélő fiatal hölgyek hagytak le minket. Útközben
folyamatosan morgolódott Kati. Minden egyes lépés helyét pontosan be kellett
mondania. Feje kezdett gőzölögni. Elhagyva az utolsó lépcsőt, kissé
fellélegeztünk. Korán tettük. Más kihívás várt ránk. Fából összeütött hídon
keltünk át. Rálátás nyílt a mélyen alattunk vezető árokra. Balról függőleges
sziklafal került mellénk. Teljesen beszűkült a mezsgye. Néhol centizni kellett
a fal és a korláttal nem védett sötétlő árok között. A környezet vitathatatlan
díszévé vált, a szikla tetejéről sűrű cseppekben aláhulló vízfüggöny.
Izzadtságtól csatakos arcunkat lemostuk. A szárítást rábíztuk az időnként
viharos erejűvé fokozódó szélrohamra. A magasban a sziklaalagutakat összekötő
viadukton robogtak az autók, a mélyben is dübörgött a járműforgalom —
különleges látványvilág az erdő mélyében. Lakóházak közé érkeztünk. Ott
állhattunk volna a buszmegállóban, de nem tettük. Helyette betértünk az útszéli
ivóba, és levezetésnek lenyeltünk egy-egy üveg kólát.
A Krisztus király szobor Praia de Garajau település
sziklaszirtjén magasodik. A fővárosból odáig a 155-ös busszal juthatunk el. A
megállótól előre irányba kilométert kell gyalogolni. Többen a riói Megváltó
Krisztus szobor hasonmásaként tartják számon helytelenül, mert ez készült
előbb. Az óceán felé néző 14 méter magas műalkotást, 1927 őszén avatták
fel. Aki szemből is meg szeretné nézni, örökíteni, annak a jól kiépített és
hosszasan elnyúló lépcsősoron, az óceán felé kell ereszkednie. Aljában
zsebkendőnyi terület, ahonnan a vízfelületre csak jobbra és balra lehet
rálátni, mert előre irányba több méter magas sziklafal zárja el a kilátást. A
mélység tekintélyes, akár 300 méter is lehet. Hátraarcot tettünk. A
lépcsősort kísérő vastag fakorlát kapaszkodórúdja, napsütötte oldalán forró
volt — ez alaposan meglepett. Lendületet nem veszítve érkeztünk meg a szobor
mellett lévő parkhoz. Faltunk egyet a rendkívül ízletes funchali zsemléből.
Ennek köszönhetően lett ismeretünk felőle, hogy a helyi gyíkok imádják a
pékárut. A köves partra kabinos kötélvasúton is le lehetett volna jutni. A
retúrjegy ára négy euró. A lábukban és a tüdejükben bízó turisták szerpentinen
ereszkedhetnek alá. Érdemes volt lesétálni. Változatos dús vegetáció,
sziklafalról alácsepegő erecske. Az aszfaltút végétől a víz széléig lapos
köveken billegve lehet eljutni. Itt várt ránk a fül számára pazar élmény. A
szélcsendben érkező tajtékok öklömnyi köveket görgettek maguk előtt. Egymásnak
csapódva, zörögve koppanó hangjuk újdonság volt számomra. Mintha a türelmetlen
jégeső sorozatvetőként kopogtatott volna végig a palatetőn. Felvevőt nem vittem
magammal, mert normál hullámokra számítottam. Így jártam. Megpróbálkoztunk a
balra eső sziklafal tövében továbbsétálni, de a csúszós kövek miatt elálltunk
tőle. Visszafelé tartottunk. Kati fényképezője láttán, a szemérmes
tarisznyarákok csukafejest ugrottak a habokba — erről is lemaradtunk.
A következő napot szabad kártyásnak hagytuk. A fővárosi
buszpályaudvar tájékoztató táblája előtt, célratörő egyezkedést követően,
Canico település mellett döntöttünk. Az óceán felett, magas sziklákon terül el
a város. A centrum helye felől érdeklődtünk a buszon, mindenki nyugalomra
intett minket. Ereszkedésbe kezdett a járat, megérkeztünk a nagy víz mellé.
Fehér színű, három emelet magas hotelek gyűrűjében tájékozódtunk. A köves
strand, és a szállások előtt vezető sétányon keltünk útra. Viharos erejű szél
korbácsolta a hullámokat. Ezt nem tekintettem jó előjelnek, mert nem titkoltan,
a víz által görgetett köveket kerestem, a hátizsák aljában lapuló felvevő
tudatában. Ebből aligha lesz énekes halott gondolattal haladtam. Egy
bizakodásra okot adó jel volt, nem az Atlanti-óceán felől támadt a szél.
Végre-valahára meghallottam, amiért jöttünk. Nádas mögül érkezett a hang. A
közel méter magas sétány víz felőli oldala mellé a kavicsokra leültem. Jobb
felől a sétány zárt betonfala falazott. Hátulról a bal vállam mögé elhelyezett
kínai esernyő szél árnyékolt. Majdnem elölről irányból pedig a nádas takarása
sietett segítségemre. Kissé körülményesen, de elfészkeltem magam. Szeretem a
felismerésből fakadó váratlan helyzeteket. A mikrofon, és a görgő kövek közötti
jelentős távolság miatt (20-30 méter is lehetett), valamint a viharos erejű
szél hangokat tovarepítő hatása miatt (a legerősebb széllökések 100
kilométer/óra sebességűek lehettek, átlagban a fele), a távoli hangok csak
tompán hallhatók, adhatók vissza. A szélcsend egyenesen a mennyországot jelenti
a mikrofonos ember számára. Ilyen volt az előző nap, a Krisztus király szobor
közelében lévő partszakaszon. A felvételek értékét, a rögzítésre alkalmas mód
kitalálása, és megvalósulása jelenti.
A Szent Lőrinc-félszigetre szóló kirándulást, ajánlatában
sétának tüntette fel a nemzetközi programszervező iroda. Amikor beszálltunk a
helyi utazási iroda kisbuszába, rám nézett a túravezető, és sokatmondóan
megvakarta a feje búbját. Szavait angolul intézte hozzám, én meg magyarul:
semmi gond, indulhatunk. Értettük egymást. Ekkor már sejtettünk valamit a ránk
váró kihívásról. Caniçal falunál, az Abra-öbölnél kezdődik a túra. A parkolóból
akadálytalan rálátás nyílik a Kopár-szigetekre, és a nyugat felé eső Sasok
sziklájára. Utolsó, csaknem 2 kilométer hosszú szakaszát, pár méter széles
csatorna választja el a félsziget nagyobbik részétől. Önálló sziget.
Folytatása, a miniatűr Világítótorony-sziget , rajta a
Szent Lőrinc világítótoronnyal. Ez Madeira legrégebbi ilyen épülete. 1870 óta
küldi jeleit az éjszakába. Ezeket olvastam előzetesen a kirándulás helyéről.
Vajon mi várt ránk a valóságban? Mi más is, az addigra már kívülről fújt
koreográfia: lépcső fel és le, meg fordítva. Mindez vegyítve, köves sziklákra
fel és le. A lépcsők kiképzése, a lehetőségek szerint. Mindezektől
megizzadhatott volna a homlokunk, de a gyakran 100 kilométer/óra sebességgel
ránk lecsapó széllökések, lehetetlenné tették. A vándorlás során végig veszélyt
jelentett az úton lévőkre. A lépcsőzés közben érkező bősz légáramlat, könnyen a
mélybe taszíthatta volna az óvatlan embert. A programleírásban a szervező cég
túrabotot is biztosított a résztvevők számára, de a valóságban nem lett belőle
semmi sem. Kezemben, a széltől erősen kilengő segédeszköz. Menetoszlopban
haladtunk, muszáj volt szaporázni. A fehér botot használtam úgy, ahogyan
lehetővé tették a körülmények. Ide is erős lábra, jó bokaszalagokra volt
szükség. Érdemes volt az Atlanti-óceán felé pillantani. Változatos kiállású
sziklaszirtek vonzották a tekintetet. Egyikük diadalívhez hasonlított. Egy órát
trappolhattunk, mire megérkeztünk a féltávhoz. A köves dombok után zöld oázis.
Két lehetőség között választhattunk, a büfé kényelme, valamint fel a magas,
meredek domb tetejébe panorámáért között. Ez utóbbi
mellett döntöttünk. A meredély negyedénél mégis elbúcsúztunk egymástól. A
továbbiakban, a kapaszkodást nem nyújtó köves és nagyon meredek hegyoldalnak,
már csak a feleségem vágott neki. A kihúzott acélzsinór végében megkapaszkodva,
mosolygó szoborként pózoltam. Kőszáli kecskeként álltam a viharos erejű
széllökéseket. Volt, aki rákérdezett a segítségnyújtásra, mások simán
gratuláltak. Bőven volt időm. Udvariasan intéztem az adódó ügyeket. Kezdtem
kimondottan jól érezni magam. Kissé fáradtan érkezett vissza Kati. Odafenn
szobányi nagyságú hegytető, rálátással a fehér tarajú hullámokra. Tucat kaland.
Lefelé a drótba fogódzva egyedül indultam el. A pihenőidő másik felében, a
magunkkal hozott elemózsiából haraptunk a vendéglőként üzemelő Szardínia
háznál. Itt találkoztunk azzal a negyvenes férfivel, akinek lábszára csupa vér
volt. Mivel az indulásig pár perc hátra van még, gyorsan elmesélem. Az idefele
vezető úton történt. A túravezető ismertetőjét hallgatták a többiek. Kissé
távolabb álltunk tőlük. Velünk szemben francia anyuka hét év körüli
csemetéjével. A kövek között szaladgáló gyíkokat figyelte az öcskös. Egyikükre
tenyerével lecsapott, és kiegyenesedve, szétnyitott markából egy megszeppent
gyík került elő. A vadászat sikerétől meglepődött kisfiú arca rémültté vált, és
jó messzire elhajította a kis állatott. A körülötte állók hangosan derültek
rajta. Szélesen mosolygó anyukája vigasztalásul agyonpuszilgatta megszeppent
fiacskáját. Szedelőzködik a csapat. A már jól ismert kőrengetegen át
iparkodtunk a parkoló felé. A fővárosba visszaúton, ingyenes fakultatív program
keretében, a lerobbant járgányból átülhettünk, a felmentésünkre küldött
hasonmásába. Ismét a fővárosban vagyunk. Az ideutazók figyelmébe ajánlom, hogy
a heves szélviharok miatt, akár egy napra vagy napokra is, lezárhatják a
légikikötőt.
Egész éven át, hétvégéken, felvonulásos programokkal
mutatkozik be a helyi közösség. Néhány órát az egyik belvárosi park
virágtengerében töltöttünk. Részeseivé válhattunk, a népviseletbe öltözve,
táncolva éneklő, majd zenére vonuló hagyományőrző együttesnek. A távolban
hosszú percekig szirénázó járművek robogtak tova. Számukat alapul véve, újabb
turistaattrakció. A sétálóutcában az áprilisban két
héten át tartó virágkarnevál néhány alkotása látható volt még. Szintén napi
programnak számít a belvárosban tartott koncertsorozat. Megfigyelésünk szerint,
a zenészek egy része helyi illetőségű, mert több külföldi előadó esetében is,
ők szolgáltatták a zenei alapot. A vendégénekesek, részben saját műveiket
tolták, részben slágerzenét játszottak. A felhajtást egy tvisztelő nyolcvanas
bácsika is fokozta. A szigeten teljesen ismeretlen fogalom az utcaárusok
dömpingje. Hét végén szabályozott körülmények között megjelennek, nem gagyi
termékekkel. Nem szeretnék megfeledkezni az élet árnyékos oldaláról sem. Itt is
szép számmal akad tenyerét tartó népség. Nem egyikük fiatal, életerős fickó.
Kéregetnek, de nem lépnek fel letámadóan. A helyi buszok sárga színűek, a
távolságiak fehérek. A húszperces követési idő gyakorinak számít, de akadnak
olyan viszonylatok is, ahova naponta csak két-három járatpár közlekedik. A
buszmegállókat, szó szerint, fel kell fedezni. Kis táblácskákra apró számokkal
írják ki a járat számát, és a menetrendet. A buszok elején, digitálisan
megjelenített, napfényben nehezen leolvasható piros számok árulkodnak az
útvonalról. Több felvonóval is tarthatunk hegynek felfelé. A városközpontban
található, a nemzeti élelmiszerlánchoz tartozó legnagyobb helyi egység. Ha jól
emlékszem, 7 óra 30 perckor nyit, és 22 órakor zár. Az egyik pékség kávézóval
kombinált egységében kimondottan ízletes zsemle kapható ebből evett a gyíkocska
is. Szétnéztünk a zöldségfronton is. Számtalan, számunkra ismeretlen gyümölcs
mosolygott ránk. Vettünk érett mangót, amelynek nem volt íze, és megkóstoltunk
egy rébuszgyümölcsöt is, ára kidobott pénz volt. Sokat hezitáltunk a 25
százalék alkoholtartalmú helyi ital 2 deciliter űrtartalmú üveges változatán. A
végén hagytuk ott, ahová a kereskedő tette. Jut eszembe róla: közös hűtőnek
túrós a háta. Második napon, a nyolcszobás szállás közös konyhájában lévő
frizsiderből, valaki elcsente a kenyerünket. Az utolsó nap reggelén egy fiatal
pár indult a repülőtérre. A hölgy benézett a hűtőbe, ahol hűlt helyét találta
az előző nap oda tett úti élelemnek. Érkezésünk óta, a felügyeletet ellátó
helyi alkalmazott, egy magyar házaspár, és mi tartózkodtunk folyamatosan a
szálláson. Kissé más. A szállásfoglalók kommentjeikben gyakran panaszkodtak az
éjszakai kutyakoncertre. Való igaz, tehetséges, jó torkú blökikről számolhattak
be. Egyik éjszaka az erkélyről autentikus adatgyűjtést végeztem mikrofonnal:
szólóban, duóban, kórusban, és vokállstílusban is számot adtak, fejbiccentésre
méltó képességeikről.
Mint ahogyan említettem, a vendégházban másik magyar
házaspár is lakott. Az ő elmesélésükből tudom, hogy a pár férfitagja a portugál
gálya mellett, szinte érintőlegesen elúszott. Nem volt ennyire szerencsés az a
kislány, akinek testébe méreganyagot juttatott a különleges állat. A nem várt
találkozás nagy fájdalmat okozott a gyermeknek. Észlelve az esetet, a partról a
vízbe igyekvő helyi ember a kezében lévő nejlonzacskóval ügyesen kihalászta a
veszélyes állatot. A fövenyre letett portugál gályáról nagy szakértelemmel
mesélt a körülötte összegyűlt gyerekeknek, és felnőtteknek. Szerencsés embernek
tartom a magyar férfit, mert egy valóban unikális lénnyel találkozhatott,
minden baj nélkül. A lakótárs nekem is feltette a portugál gálya mibenlétére
vonatkozó kérdést, amellyel évek óta tisztában voltam. A portugál gálya a meleg
világtengerekben terjedt el. Az élőlény hossza 9-35 centiméter.
A fogófonál hosszúsága rendszerint 15 méter, ritka esetben elérheti az ötvenet. A
nagy, süvegszerű gázhólyag átlátszó, vagy halványlilás-rózsaszínes, esetleg
kékes színű. Teste túlnyomórészt nitrogénnel van tele, és vitorlaként szolgál.
A tengerben sodortatja magát. Árbócát képes leereszteni, így viharos időjárás
esetén a víz alá merülhet, ahol védett a széltől, az elemektől. A fogófonalak
között gyakran megtalálhatjuk a medúzahalat, mely immunis a gazdaállat mérgére.
Másrészt, csaliként szolgál. A fogófonalak hatótávolságába vonzza a
zsákmányhalakat. A portugál gálya hátrahagyott ételmaradékát elfogyasztja. A
vízi állatot különböző polipcsoportok alkotják. Minden egyes alkotórészének
külön feladata van: együttműködve úsznak, táplálkoznak, szaporodnak. Néhány
hónapig él. Mérge veszélyes lehet az emberre is. Fogófonalainak érintése erős
fájdalmat, gyulladást okozhat. Elsősorban betegeknél, vagy gyenge fizikumúaknál
fordulhat elő légzési nehézség, akár szívleállás is.
A három csúcstúra program, a sziget három legmagasabb
ormának meghódítását jelenti. Előre egyeztetve , ide
nem tartottam Katival. Neki is szüksége van a csak magára koncentrálás
élményére. A továbbiakat az ő elmeséléséből ismerem. Miután a nemzetközi
társaság tagjai kiszálltak a kisbuszból, jeges szél mart a nyakukba. A
harmincas túravezető hölgy mosolyogva közölte, hogy ő már többször is
teljesítette a madeirai terepfutóversenyt. Ettől aztán mindenki
megnyugodhatott. Indult a vágta. Kő, fa és vaslépcsőből számtalan került a
lábak elé. A hegyeket imádja, és fizikailag bírja is a feleségem, de bár
szorosan a túravezető háta mögött loholt, csak elvétve maradt ideje körbenézni.
Szerencsére adódott néhány röpke statikus pillanat. Ilyenkor a csodálatos
tájképen legeltette szemét. Grandiózus hegyvonulatok, markáns csúcsok.
Vadságukat sárga színű cserjenövény szelídítette. A hegygerincek között, a
feneketlen mélységűnek tűnő szakadékokba nem mert még
csak belegondolni sem, nemhogy aljába lekukucskálni. Kitettségének érzését
fokozta, hogy a rohamvándorlás során, több helyen is elkelt volna a védőkorlát
nyújtotta biztonságérzet. A napsütötte oldalon hőguta kerülgette (az arcát
telibe kapó májusi nap, plusz a hegynek felfele teljesítménytúra okozta forróság).
Az ellenkező oldalon pedig megismerkedhetett az isten hidegével. Ahogy ez
ilyenkor lenni szokott. Ő volt a legidősebb résztvevő, de korántsem utolsó a
sorban. A tájban kígyózva haladtak a turistacsoportok. De térjünk vissza Kati
társaságához. Néha eltűntek egy-két hosszabb alagútban, elő a fejlámpával. A
mennyezetről nyakukba hűs vízcseppek pottyantak. Lábbelinek túrabakancs dukál. 10 kilométer
nem sok, de ilyen terepen? Mindenki Ki volt, mint a liba. Az utolsó csúcsra a
túravezető nem ment fel, mivel onnan vissza kellett jönni. Ezt kimondottan
helytelenítettem, mert a résztvevőkért a felelősség a túravezetőt terheli. Mi
van akkor, ha ezen a szakaszon baleset ér valakit? Másrészt pedig, saját
fizikai képességét felmérve érkezik az ember ide, de nem várható el senkitől
sem, a táv vágtában való teljesítése. Ide elsősorban a látványért jönnek, nem a
csatakért. Ritkán fordul elő a feleségemmel, hogy a túra után hazatérve hanyatt
dőljön, de ezúttal ez történt. Kissé elfáradt. Érthető — rendszertanilag nem a
hegyi kecskék közé tartozik.