26. Mint a nő és a férfi — Madeira (2023)
Vajon milyen Madeira? — olyan, mint a nő és a férfi
összessége. Lépten-nyomon fellelhető rajta, a színorgiában burjánzó flóra
szépsége, és a zordon-zord hegyek vadsága. Szinte mindenhol egymással
szimbiózisban fordulnak elő. Buja orgiájukat az Atlanti-óceán hűs hullámai
nyaldossák körbe-körbe. Él és virul a természet. Hol lágy napsütésben fürdőzve,
hol bősz viharoktól fenyegetve. A hegyek mély árkokkal osztott kőrengetege, és
az óceán sziklaszirtjei, szürke, zöld, sárga, vörös, barna és fekete színeket
öltenek magukra. A növényzet nemcsak ebben tesz túl rajtuk, hanem az itthon
megismert méreteiben is. A labdarózsa labda nagyságú, a könnyező pálma levele
méternél szélesebb. A papagájvirág tucatnövénynek számít. Nem ritka, hogy
egy-egy fán, 3 különböző színű virágzat pompázik. Azon sem érdemes szájat
tátani, hogy a banánfa fürtben lógó termésére kék nejlonzacskót húznak. Talán,
a rovarok elleni védelem miatt vagy a gyorsabb érés érdekében. Tavasz derekán
is alig van eltérés a nappal, és az éjszaka hőmérséklete között. Különbsége 3-5 Celsius fok.
Virradattól alkonyatig hevít a mediterrán tűzgolyó. A hőérzetet idillikussá
enyhíti a folyamatos légmozgás. Egyben rejtett veszélyforrást is jelent, mert
az ultraviola sugárzás kiemelkedően magas értéke, káros az ember bőrére. A kék
legkülönbözőbb árnyalatait mutató Atlanti-óceán mellé ritkán lehet közúton
lejutni. Homokos föveny, mint a fehér holló. Itt is kő és kő, melyeken csak
megfontoltan szabad lépkedni. A víz hőmérséklete évszaktól függően megegyezik a
levegő középhőmérsékletével.
A sziget 2 Budapest nagyságú terület. Hossza 56 kilométer,
legszélesebb pontján23. Tájkép szempontjából szinte teljesen mindegy, hogy
éppen honnan hova tartunk. Hullámvasútszerű, kanyarokkal teleszórt közutak,
valamint égbeszökő sziklák, feneketlen mélységű szakadékok. Hiába van 2
település közel egymáshoz, a hajtűkanyarokkal tűzdelt szűk országút szélében
életveszélyes gyalogolni. Sok mindent megtalálni itt, csak egyvalamit nem,
síkterepet. A helyiek gyermekkoruk óta erre a terepviszonyra edződnek
lábizomzatban, tüdőkapacitásban. Nekik aligha okozhat gondot a dombtetején lévő
házhoz feltalpalni, de azért egy doboz gyufáért aligha indulnak el a távoli
boltba. Európa egyik legnehezebb terepfutóversenyét itt rendezik. 115 kilométer
a távolság, 7200
méter a szint. El lehet kezdeni a felkészülést.
Nem ment simán a Budapest Funchal légi út. Először
Madrid közelében szólalt meg a pilóta, közölve, hogy Lisszabonban
kényszerleszállást fogunk végrehajtani (a műszerfal melegedése miatt). Tudom,
amennyiben nagy a baj, az okot nem közölhetné a parancsnok. Gondoltam, ha úgy
lenne, spanyol földön landoltunk volna. Több, mint 2
órát tartózkodtunk a gépben, mire megkaptuk a felszállási engedélyt az
irányítótorony munkatársától. Ekkor már azon izgultunk a feleségemmel, hogy
odaérünk-e a szállásra 22 óráig, mert utána már csak másnap 11 órakor
foglalhatjuk el a szobát. A funchali repülőtér épületéből a terelőkorlátok laza
kiiktatásával siettünk az óránként induló buszhoz, melyet pár perc híján
elértünk. Egy megállóval előbb letett minket, a sofőr. Már sötétedett. Némi
keresgélést követően, a megadott időpont előtt egy órával célt értünk.
Helyben vagyunk. A sziget fővárosa a 115 ezer lakosú
Funchal. Az óceánparton épült ki a CR7 elnevezésű komplexum, amely szállodákat,
kereskedelmi üzleteket, vendéglátó egységeket, és egy múzeumot foglal magában.
Nem csak ez a terület viseli a világhírű portugál labdarúgó nevét, hanem a
nemzetközi légikikötő is. Hiába, itt a madeirai születésű Ronaldo a király. Az
óceánnak háttal állva, amerre ellát a szem, csak hegy és hegy. Ott élnek a
funchaliak. Busszal is tarthatnánk a házak közé, de én a gyalogolást javaslom.
Vajon miért? Testközelből ismerhető meg leghitelesebben a helyiek élettere,
életkörülménye. A szállásunknak helyet adó hosteltől, a méltán nevezetes
magánparkig, 3,2
kilométer a távolság, és 500 méter a szint.
A kinyomtatott útvonalterv feleségem kezében. Újszerű városi környezettel
barátkoztunk: kimondottan meredek járda; 2 házsor között hosszasan elnyúló
keskeny lépcsősor; átverésből, eleinte lankásabb szakaszt követően megint a
szívatós rész. A sikátorban emelkedő lépcsősorról a lakások ablakain át,
betekintés nyílt a helyiek életterébe. Titkot nem sikerült ellesni. Mindketten
megörültünk a sarki kocsmának, ahol a legszószátyárabbnak a harsogó tévé
bizonyult. Jólesett megpihenni. A kóla megtette ráerősítő hatását. Frissen
keltünk fel az asztal mellől. Távolabb, a főútról balra mellékutcába
kanyarodtunk. Az első keresztutca hozta el a változást — a kereszteződésben
arra hivatott személy irányította az egyedi forgalmat. Itt közlekednek a
tobogánok, amelyek fatalpon lecsúszó ülő szánkók. Ma már csak a turisták, és a
szolgáltató pénztárcájának kedvéért üzemelnek. 2 helyi erő áll a jármű végében.
Ők kormányoznak. A vízszintes szakaszra érve újra lendületet adnak a járműnek.
A tobogánoknak kijelölt mellékutca sok veszélyt jelenthet gyalogosra, autósra,
tobogánra egyaránt. Helyenként jelentősen beszűkül az utca, ilyenkor: muszáj a
kerítéshez lapulni; érdemes folyamatosan előre fülelni; hajtűkanyar felé
közeledve, hasznos figyelmeztető kiáltást hallatni ; a
tobogánnal szemből érkező, fékezésre késztető autó; a keresztutca
járműforgalmát figyelő alkalmazott. Mire felértünk a látogatókert oldalsó
bejáratához, nagyjából képbe kerültünk a valósággal. Ha már itt vagyunk,
kerüljünk beljebb. Monte Palota és trópusi kert. A főváros óceánpartja felett 600 méter magasan
vagyunk. Pazar kilátás nyílik a városra, óceánra. Innen vette észre Kati, hogy
egyes házak esetében,az úttesttel megegyező
magasságban lévő lapos háztetőn parkol az autó — okos. A kertet különböző
országokból származó növényekkel is gazdagították. Többek között, Dél-Afrikából
származó cikádokkal, proteákkal, Belgiumból beszerzett azáleákkal. A helyi
erdők őshonos növényeivel, páfrányokkal és cédrusokkal, Pazar arborétumot
alkotnak. A parkot, a meglévő tavakba, különböző színű Koi-halak telepítésével
gazdagították, valamint két 300 ezer liter víz befogadására alkalmas tavat is
létrehoztak. Az idők során építészetileg is jelentősen megújult a látogatópark.
A kertet címerekkel, térkövekkel, ablakokkal, fülkékkel, pagodákkal,
Buddhákkal, a világ különböző tájairól származó
lámpásokkal, valamint kőszobrokkal díszítették. Végignézhető a híres portugál
kerámiacsempe-gyűjtemény. Itt látható a Brazíliában készült 530 centiméter
magas egyiptomi motívumokkal díszített váza is, mely magasságával sokáig
világcsúcstartónak számított. Ne feledkezzünk meg az ásványkövek tárlatáról se
— ametisztet kedvelők előnyben. Afrika múzeum is várja a látogatót. A
növénykert vitathatatlan ékessége, a mesterségesen kialakított vízzuhatag. A
pár méter magasból alázubogó vízfüggöny mögé bátran besétálhatunk, és a
vékonyka vízfolyáson át, nem tucatfotókat lőhetünk. A fák és a virágok
dzsungelszerű kavalkádja, alakban és színben egyenesen lenyűgöző. Meglepve
csodálkoztunk rá, az egyik kis tó árnyékos oldalában fél lábon álldogáló, alvó
flamingókra. Rövid ideig szobroknak gondoltuk, de egyikük szerencsére
megmozdult — a fotó kedvéért, huhukkolással hoztam vissza álomországból őket.
Teljesen más környezetben tértünk vissza a fővárosba. A hegyről levezető
levadát végigkövette a turistaút — a szigetet teljesen behálózó kő-vízelvezető
árokrendszer. Az első kilométer beillett sétaútnak, amelyet feketeleves
követett. A kijelölt csapás láthatósági szalagokkal tiltva — kérdőn egymásra
néztünk Katival. Mintegy 500 lépcsőfok követte egymást kiszámíthatatlanul, mint
mélységben, szélességben, felületben, minőségben, irányban. Ennyi elég is.
Többre nincs is szükség a teljességhez. Tőlünk jobbra, mély, dús növényzettel
takart árok követte a túra útvonalát. Az aláfutó hegyoldalakat babérerdő
uralta. A kitett szakaszokon, fém rudakhoz erősített vastag műanyagzsinór
szolgált kapaszkodásra. Erős lábra, jó bokaszalagokra volt szükség. A kezemben
lévő fehér bot nem alkalmas támaszkodásra, ezért egyensúlyom megtartására
ügyelni kellett. Szemből lengyel házaspár érkezett, hátulról angolul beszélő
fiatal hölgyek hagytak le minket. Útközben folyamatosan fohászkodott Kati.
Minden egyes lépés helyét pontosan be kellett mondania. Feje kezdett gőzölögni.
Elhagyva az utolsó lépcsőt, kissé fellélegeztünk. Korán tettük. Más kihívás
várt ránk. Fából összeütött hídon keltünk át. Rálátás nyílt a mélyen alattunk
vezető árokra. Balról függőleges sziklafal került mellénk. Teljesen beszűkült a
mezsgye. Néhol centizni kellett a fal és a korláttal nem védett sötétlő árok
között. A környezet vitathatatlan díszévé vált, a szikla tetejéről sűrű
cseppekben aláhulló vízfüggöny. Izzadtságtól csatakos arcunkat lemostuk. A
szárítást rábíztuk az időnként viharos erejűvé fokozódó szélrohamra. A magasban
a sziklaalagutakat összekötő viadukton robogtak az autók, a mélyben is
dübörgött a járműforgalom — különleges látványvilág az erdő mélyéből. Lakóházak
közé érkeztünk. Ott állhattunk volna a buszmegállóban, de nem tettük. Helyette
betértünk az útszéli ivóba, és levezetésnek lenyeltünk egy-egy üveg kólát.
A Krisztus király szobor Praia de Garajau település
sziklaszirtjén magasodik. A fővárosból odáig a 155-ös busszal juthatunk el. A
megállótól előre irányba kilométert kell gyalogolni. Többen a riói Megváltó
Krisztus szobor hasonmásaként tartják számon helytelenül, mert ez készült
előbb. Az óceán felé néző 14 méter magas műalkotást, 1927 őszén avatták
fel. Aki szemből is meg szeretné nézni, örökíteni, annak a jól kiépített és
hosszasan elnyúló lépcsősoron, az óceán felé kell ereszkednie. Aljában
zsebkendőnyi terület, ahonnan a vízfelületre csak jobbra és balra lehet
rálátni, mert előre irányba több méter magas sziklafal zárja el a kilátást. A
mélység tekintélyes, akár 300 méter is lehet. Sarkon fordultunk. A
lépcsősort kísérő vastag fakorlát kapaszkodórúdja, napsütötte oldalán forró
volt — ez alaposan meglepett. Lendületet nem veszítve érkeztünk meg a szobor
mellett lévő parkhoz. Faltunk egyet a rendkívül ízletes funchali zsemléből.
Ennek köszönhetően lett ismeretünk róla, hogy a helyi gyíkok imádják a pékárut.
A köves partra kabinos kötélvasúton is le lehetett volna jutni. A retúrjegy ára
4 euró. A lábukban és a tüdejükben bízó turisták szerpentinen ereszkedhetnek
alá. Érdemes volt lesétálni. Változatos dús vegetáció, sziklafalról alácsepegő
erecske. Az aszfaltút végétől a víz széléig lapos köveken billegve lehet
eljutni. Itt várt ránk a fül számára pazar élmény. A szélcsendben érkező
tajtékok öklömnyi köveket görgettek maguk előtt. Egymásnak csapódva, zörögve
koppanó hangjuk újdonság volt számomra. Mintha a türelmetlen jégeső
sorozatvetőként kopogtatott volna a palatetőn. Felvevőt nem vittem magammal,
mert normál hullámokra számítottam. Így jártam. Megpróbálkoztunk a balra eső
sziklafal tövében továbbsétálni, de a csúszós kövek miatt elálltunk tőle.
Visszafelé tartottunk. Kati fényképezője láttán, a szemérmes tarisznyarákok
csukafejest ugrottak a habokba — erről is lemaradtunk.
A következő napot szabad kártyásnak hagytuk. A
fővárosi buszpályaudvar tájékoztató táblája előtt, célratörő egyezkedést
követően, Canico település mellett döntöttünk. Az óceán felett, magas sziklákon
terül el a város. A centrum helye felől érdeklődtünk a buszon, mindenki
nyugalomra intett minket. Ereszkedésbe kezdett a járat, megérkeztünk a nagy víz
mellé. Fehér színű, 3 emelet magas hotelek gyűrűjében tájékozódtunk. A köves
strand, és a szállások előtt vezető sétányon keltünk útra. Viharos erejű szél
korbácsolta a hullámokat. Ezt nem tekintettem jó előjelnek, mert nem titkoltan,
a víz által görgetett köveket kerestem, a hátizsák aljában lapuló felvevő
tudatában. Ebből aligha lesz énekes halott gondolattal haladtam. Egy
bizakodásra okot adó jel volt, nem az Atlanti-óceán felől támadt a szél.
Végre-valahára meghallottam, amiért jöttünk. Nádas mögül érkezett a hang. A
közel méter magas sétány víz felőli oldala mellé a kavicsokra leültem. Jobb
felől a sétány zárt betonfala falazott. Hátulról a bal vállam mögé elhelyezett
kínai esernyő szél árnyékolt. Majdnem elölről irányból pedig a nádas takarása
sietett segítségemre. Kissé körülményesen, de elfészkeltem magam. Szeretem a
felismerésből fakadó váratlan helyzeteket. A mikrofon, és a görgő kövek közötti
jelentős távolság miatt (20-30 méter is lehetett), valamint a viharos erejű
szél hangokat tovarepítő hatása miatt (a legerősebb széllökések 100
kilométer/óra sebességűek lehettek, átlagban a fele), a távoli hangok csak tompán
hallhatók, adhatók vissza. A szélcsend egyenesen a mennyországot jelenti a
mikrofonos ember számára. Ilyen volt az előző nap, a Krisztus király szobor
közelében lévő partszakaszon. A felvételek értékét, a rögzítésre alkalmas mód
kitalálása, és megvalósulása jelentette.
A Szent
Lőrinc-félszigetre szóló kirándulást, ajánlatában sétának tüntette fel a
nemzetközi programszervező iroda. Amikor beszálltunk a helyi utazási iroda
kisbuszába, rám nézett a túravezető, és sokatmondóan megvakarta a feje búbját.
Szavait angolul intézte hozzám, én meg magyarul: semmi gond, indulhatunk.
Értettük egymást. Ekkor már sejtettünk valamit a ránk váró kihívásról. Caniçal
falunál, az Abra-öbölnél kezdődik a túra. A parkolóból akadálytalan rálátás
nyílik a Kopár-szigetekre, és a nyugat felé eső Sasok sziklájára. Utolsó,
csaknem 2
kilométer hosszú szakaszát, pár méter széles csatorna
választja el a félsziget nagyobbik részétől. Önálló sziget. Folytatása, a
miniatűr Világítótorony-sziget , rajta a Szent Lőrinc
világítótoronnyal. Ez Madeira legrégebbi ilyen épülete. 1870 óta küldi jeleit
az éjszakába. Ezeket olvastam előzetesen a kirándulás helyéről. Vajon mi várt
ránk a valóságban? Mi más is, az addigra már kívülről fújt koreográfia: lépcső
fel és le, meg fordítva. Mindez vegyítve, köves sziklákra fel és le. A lépcsők
kiképzése, a lehetőségek szerint. Mindezektől megizzadhatott volna a homlokunk,
de a gyakran 100 kilométer/óra sebességgel ránk lecsapó széllökések,
lehetetlenné tették. A vándorlás során végig veszélyt jelentett az úton
lévőkre. A lépcsőzés közben érkező bősz légáramlat, könnyen a mélybe
taszíthatta volna az óvatlan embert. A programleírásban a szervező cég
túrabotot is biztosított a résztvevők számára, de a valóságban nem lett belőle
semmi sem. Kezemben, a széltől erősen kilengő segédeszköz. Menetoszlopban
haladtunk, muszáj volt szaporázni. A fehér botot használtam úgy, ahogyan
lehetővé tették a körülmények. Ide is erős lábra, jó bokaszalagokra volt
szükség. Érdemes volt az Atlanti-óceán felé pillantani. Változatos kiállású
sziklaszirtek vonzották a tekintetet. Egyikük diadalívhez hasonlított. Egy órát
trappolhattunk, mire megérkeztünk a féltávhoz. A köves dombok után zöld oázis.
Két lehetőség között választhattunk, a büfé kényelme, valamint fel a magas,
meredek domb tetejébe panorámáért között. Ez utóbbi
mellett döntöttünk. A meredély negyedénél mégis elbúcsúztunk egymástól. A
továbbiakban, a kapaszkodást nem nyújtó köves és nagyon meredek hegyoldalnak,
már csak a feleségem vágott neki. A kihúzott acélzsinór végében megkapaszkodva,
mosolygó szoborként pózoltam. Kőszáli kecskeként álltam a viharos erejű
széllökéseket. Volt, aki rákérdezett a segítségnyújtásra, mások simán
gratuláltak. Bőven volt időm. Udvariasan intéztem az adódó ügyeket. Kezdtem
kimondottan jól érezni magam. Kissé fáradtan érkezett vissza Kati. Odafenn
szobányi nagyságú hegytető, rálátással a fehér tarajú hullámokra. Tucat kaland.
Lefelé a drótba fogódzva egyedül indultam el. A pihenőidő másik felében, a
magunkkal hozott elemózsiából haraptunk a vendéglőként üzemelő Szardínia
háznál. Itt találkoztunk azzal a negyvenes férfivel, akinek lábszára csupa vér
volt. Mivel az indulásig pár perc hátra van még, gyorsan elmesélem. Az idefele
vezető úton történt. A túravezető ismertetőjét hallgatták a többiek. Kissé távolabb
álltunk tőlük. Velünk szemben francia anyuka 7 év körüli csemetéjével. A kövek
között szaladgáló gyíkokat figyelte az öcskös. Egyikükre tenyerével lecsapott,
és kiegyenesedve, szétnyitott markából egy megszeppent gyík került elő. A
vadászat sikerétől meglepődött kisfiú arca rémültté vált, és jó messzire
elhajította a kis állatott. A körülötte állók hangosan derültek az eseten.
Szélesen mosolygó anyukája vigasztalásul agyonpuszilgatta megszeppent
fiacskáját. Szedelőzködik a csapat. A már jól ismert kőrengetegen át
iparkodtunk a parkoló felé. A fővárosba visszaúton, ingyenes fakultatív program
keretében, a lerobbant járgányból átülhettünk, a felmentésünkre küldött
hasonmásába. Ismét a fővárosban vagyunk. Az ideutazók figyelmébe ajánlom, hogy
a heves szélviharok miatt, akár egy napra vagy napokra is, lezárhatják a
légikikötőt.
Egész éven át, hétvégéken, felvonulásos programokkal
mutatkozik be a helyi közösség. Néhány órát az egyik belvárosi park
virágtengerében töltöttünk. Részeseivé válhattunk, a népviseletbe öltözve,
táncolva éneklő, majd zenére vonuló hagyományőrző együttesnek. A távolban
hosszú percekig szirénázó járművek robogtak tova. Számukat alapul véve, újabb
turistaattrakció. A sétálóutcában még mindig jelen volt az áprilisban 2 héten
át tartó virágkarnevál néhány alkotása. Szintén napi programnak számít a
belvárosban tartott koncertsorozat. Megfigyelésünk szerint, a zenészek egy
része helyi illetőségű, mert több külföldi előadó esetében is, ők szolgáltatták
a zenei alapot. A vendégénekesek, részben saját műveiket tolták, részben
slágerzenét játszottak. Nyolcvanas tvisztelő bácsika is fokozta a felhajtást. A
szigeten teljesen ismeretlen fogalom az utcaárusok dömpingje. Hét végén
szabályozott körülmények között megjelennek, nem gagyi termékekkel. Nem
szeretnék megfeledkezni az élet árnyékos oldaláról sem. Itt is szép számmal
akad tenyerét tartó népség. Nem egyikük fiatal, életerős fickó. Kéregetnek, de
nem lépnek fel letámadóan. A helyi buszok sárga színűek, a távolságiak fehérek.
A 20 perces követési idő gyakorinak számít, de akadnak olyan viszonylatok is,
ahova naponta csak 2-3 járatpár közlekedik. A buszmegállókat, szó szerint, fel
kell fedezni. Kis táblácskákra apró betűvel írják ki a járatszámot, és a
menetrendet. A buszok elején, digitálisan megjelenített, napfényben nehezen
leolvasható piros számok árulkodnak az útvonalról. Több felvonóval is
tarthatunk hegynek felfelé. A városközpontban található, a nemzeti
élelmiszerlánchoz tartozó legnagyobb helyi egység. Ha jól emlékszem, 7 óra 30
perckor nyit, és 22 órakor zár. Az egyik pékség kávézóval kombinált egységében
kimondottan ízletes zsemle kapható. Szétnéztünk a zöldségfronton is. Számtalan,
számunkra ismeretlen gyümölcs mosolygott ránk. Vettünk érett mangót, amelynek
nem volt íze, és megkóstoltunk egy rébuszgyümölcsöt is — ára kidobott pénz
volt. Sokat hezitáltunk a 25 százalék alkoholtartalmú helyi ital 2 deciliter űrtartalmú
üveges változatán. A végén hagytuk ott, ahová a kereskedő tette. Jut eszembe
róla: közös hűtőnek túrós a háta. Második napon, a 8 szobás szállás közös
konyhájában lévő frizsiderből, valaki elcsente a kenyerünket. Az utolsó nap
reggelén egy fiatal pár indult a repülőtérre. A hölgy benézett a hűtőbe, ahol
hűlt helyét találta az előző nap oda tett úti élelemnek. Érkezésünk óta, a
felügyeletet ellátó helyi alkalmazott, egy magyar házaspár, és mi tartózkodtunk
folyamatosan a szálláson. Kissé más. A szállásfoglalók kommentjeikben gyakran
panaszkodtak az éjszakai kutyakoncertre. Való igaz, tehetséges, jó torkú
blökikről számolhattak be. Egyik éjszaka az erkélyről autentikus adatgyűjtést
végeztem mikrofonnal: szólóban, duóban, kórusban, és vokállstílusban is számot
adtak, fejbiccentésre méltó képességeikről.
Mint
ahogyan említettem, a vendégházban másik magyar házaspár is lakott. Az ő
elmesélésükből tudom, hogy a pár férfitagja a portugál gálya mellett, szinte
érintőlegesen elúszott. Nem volt ennyire szerencsés az a kislány, akinek
testébe méreganyagot juttatott a különleges állat. A nem várt találkozás nagy
fájdalmat okozott a gyermeknek. Észlelve az esetet, a partról a vízbe igyekvő
helyi ember a kezében lévő nejlonzacskóval ügyesen kihalászta a veszélyes
állatot. A fövenyre letett portugál gályáról nagy szakértelemmel mesélt a
körülötte összegyűlt gyerekeknek, és felnőtteknek. Szerencsés embernek tartom a
magyar férfit, mert egy valóban unikális lénnyel találkozhatott, minden baj
nélkül. A lakótárs nekem is feltette a portugál gálya mibenlétére vonatkozó
kérdést, amellyel évek óta tisztában voltam. A portugál gálya a meleg világtengerekben
terjedt el. Az élőlény hossza 9-35 centiméter. A fogófonál hosszúsága
rendszerint 15 méter,
ritka esetben elérheti az ötvenet. A nagy, süvegszerű gázhólyag átlátszó, vagy
halványlilás-rózsaszínes, esetleg kékes színű. Teste túlnyomórészt nitrogénnel
van tele, és vitorlaként szolgál. A tengerben sodortatja magát. Árbócát képes
leereszteni, így viharos időjárás esetén a víz alá merülhet, ahol védett a
széltől, az elemektől. A fogófonalak között gyakran megtalálhatjuk a
medúzahalat, mely immunis a gazdaállat mérgére. Másrészt, csaliként szolgál. A
fogófonalak hatótávolságába vonzza a zsákmányhalakat. A portugál gálya
hátrahagyott ételmaradékát elfogyasztja. A vízi állatot különböző
polipcsoportok alkotják. Minden egyes alkotórészének külön feladata van: együttműködve
úsznak, táplálkoznak, szaporodnak. Néhány hónapig él. Mérge veszélyes lehet az
emberre is. Fogófonalainak érintése erős fájdalmat, gyulladást okozhat.
Elsősorban betegeknél, vagy gyenge fizikumúaknál fordulhat elő légzési
nehézség, akár szívleállás is.
A 3 csúcstúra program, a sziget 3 legmagasabb ormának
meghódítását jelenti. Előre egyeztetve , ide nem
tartottam Katival. Neki is szüksége van a csak magára koncentrálás élményre. A
továbbiakat az ő elmeséléséből ismerem. Miután a nemzetközi társaság tagjai
kiszálltak a kisbuszból, jeges szél mart a nyakukba. A harmincas túravezető
hölgy mosolyogva közölte, hogy ő már többször is teljesítette a madeirai
terepfutóversenyt. Ettől aztán mindenki megnyugodhatott. Indult a vágta. Kő, fa
és vaslépcsőből számtalan került a lábak elé. A hegyeket imádja, és fizikailag
bírja is a feleségem, de bár szorosan a túravezető háta mögött loholt, csak
elvétve maradt ideje körbenézni. Szerencsére adódott néhány röpke statikus
pillanat. Ilyenkor a csodálatos tájképen legeltette szemét. Grandiózus
hegyvonulatok, markáns csúcsok. Vadságukat sárga színű cserjenövény
szelídítette. A hegygerincek között, a feneketlen mélységűnek tűnő szakadékokba nem mert még csak belegondolni sem, nemhogy
aljába lekukucskálni. Kitettségének érzését fokozta, hogy a rohamvándorlás
során, több helyen is elkelt volna a védőkorlát nyújtotta biztonságérzet. A
napsütötte oldalon hőguta kerülgette (az arcát telibe kapó májusi nap, plusz a
hegynek felfele teljesítménytúra okozta forróság). Az ellenkező oldalon pedig
megismerkedhetett az isten hidegével. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Ő volt a
legidősebb résztvevő, de korántsem utolsó a sorban. A tájban kígyózva haladtak
a turistacsoportok. Néha eltűntek egy-két hosszabb alagútban, elő a fejlámpával.
A mennyezetről nyakukba hűs vízcseppek pottyantak. Lábbelinek túrabakancs
dukál. 10
kilométer nem sok, de ilyen terepen? Mindenki Ki volt,
mint a liba. Az utolsó csúcsra a túravezető nem ment fel, mivel onnan vissza
kellett jönni. Ezt kimondottan helytelenítettem, mert a résztvevőkért a
felelősség a túravezetőt terheli. Vajon mi van akkor, ha ezen a szakaszon
baleset ér valakit? Másrészt pedig, saját fizikai képességét felmérve érkezik
az ember ide, de nem várható el senkitől sem, a táv vágtában való teljesítése.
Ide elsősorban a látványért jönnek, nem a csatakért. Ritkán fordul elő Katival,
hogy a túra után hazatérve hanyatt dőljön, de ezúttal ez történt. Kissé
elfáradt. Érthető — rendszertanilag nem a hegyi kecskék közé tartozik.