26. Mint a nő és a férfi — Madeira (2023)

Vajon milyen Madeira? — olyan, mint a nő és a férfi összessége. Lépten-nyomon fellelhető rajta, a színorgiában pompázó flóra szépsége, és a zordon-zord hegyek vadsága. Szinte mindenhol egymással szimbiózisban jelennek meg. Buja orgiájukat az Atlanti-óceán hűs hullámai nyaldossák körbe-körbe. Él és virul a természet. Hol lágy napsütésben fürdőzve, hol bősz viharoktól fenyegetve. A hegyek mély árkokkal osztott kőrengetege, és az óceán sziklaszirtjei, szürke, zöld, sárga, vörös, barna és fekete színeket öltenek magukra. A növényzet nemcsak ebben tesz túl rajtuk, hanem az itthon megismert méreteiben is. A labdarózsa labda nagyságú, a könnyező pálma levele méternél szélesebb. A papagájvirág tucatnövénynek számít. Nem ritka, hogy egy-egy fán, három különböző színű virágzat pompázik. Azon sem érdemes szájat tátani, hogy a banánfa fürtben lógó termésére kék nejlonzacskót húznak. Talán, a rovarok elleni védelem miatt vagy a gyorsabb érés érdekében. Tavasz derekán is alig van eltérés a nappal, és az éjszaka hőmérséklete között. Különbsége 3-5 Celsius fok. Virradattól alkonyatig hevít a mediterrán tűzgolyó. A hőérzetet idillikussá enyhíti a folyamatos légmozgás. Egyben rejtett veszélyforrást is jelent, mert az ultraviola sugárzás erős hatásának érzetét tompítja. A kék legkülönbözőbb árnyalatait mutató Atlanti-óceán mellé ritkán lehet közúton lejutni. Homokos föveny, mint a fehér holló. Kő, és kő. Csak megfontoltan szabad lépkedni rajtuk. A víz hőmérséklete évszaktól függően megegyezik a levegő középhőmérsékletével.

A sziget két Budapest nagyságú terület. Hossza 56 kilométer, legszélesebb pontján23. Tájkép szempontjából szinte teljesen mindegy, hogy éppen honnan hova tartunk. Hullámvasútszerű, kanyarokkal teleszórt közutak, valamint égbeszökő sziklák, feneketlen mélységű szakadékok. Hiába van egymáshoz közel két település, a hajtűkanyarokkal tűzdelt szűk országút szélében életveszélyes gyalogolni. Sok mindent megtalálni itt, csak egyvalamit nem, síkterepet. A helyiek gyermekkoruk óta erre a terepviszonyra edződnek lábizomzatban, tüdőkapacitásban. Nekik aligha okozhat gondot a dombtetején lévő házhoz feltalpalni, de azért egy doboz gyufáért aligha indulnak el a távoli boltba. Európa egyik legnehezebb terepfutóversenyét itt rendezik. 115 kilométer a távolság, 7200 méter a szint. El lehet kezdeni a felkészülést.

Nem ment simán a Budapest Funchal légi út. Először Madrid közelében szólalt meg a pilóta, közölve, hogy Lisszabonban kényszerleszállást fogunk végrehajtani (a műszerfal melegedése miatt). Tudom, amennyiben nagy a baj, az okot nem közölhetné a parancsnok. Gondoltam, ha úgy lenne, spanyol földön landoltunk volna. Több, mint két órát tartózkodtunk a gépben, mire megkaptuk a felszállási engedélyt az irányítótorony munkatársától. Ekkor már azon izgultunk a feleségemmel, hogy 22 óráig odaérünk-e a szállásra, mert utána már csak másnap 11 órakor foglalhatjuk el a szobát. A funchali repülőtér épületéből a terelőkorlátok laza kiiktatásával siettünk az óránként induló buszhoz, amelyet pár perc híján elértünk. A szükségesnél egy megállóval előbb letett minket a sofőr. Már sötétedett. Némi keresgélést követően, a megadott időpont előtt egy órával célt értünk.

Helyben vagyunk. A sziget fővárosa a száztizenötezer lakosú Funchal. Az óceánparton épült ki a CR7 elnevezésű komplexum, amely szállodákat, kereskedelmi üzleteket, vendéglátó egységeket, és egy múzeumot foglal magában. Nem csak ez a terület viseli a világhírű portugál labdarúgó nevét, hanem a nemzetközi légikikötő is. Hiába, itt a madeirai születésű Ronaldo a király. Az óceánnak háttal állva, amerre ellát a szem, csak hegy és hegy. Ott élnek a funchaliak. Busszal is tarthatnánk a házak közé, de én a gyalogolást javaslom. Miért? Testközelből ismerhető meg leghitelesebben a helyiek élettere, életkörülménye. A szállásunknak helyet adó hosteltől, a méltán nevezetes magánparkig, 3,2 kilométer a távolság, és 500 méter a szint. A kinyomtatott útvonalterv feleségem kezében. Újszerű városi környezettel barátkoztunk: kimondottan meredek járda; két házsor között hosszasan elnyúló keskeny lépcsősor; átverésből, eleinte lankásabb szakaszt követően megint a szívatós rész. A sikátorban emelkedő lépcsősorról a lakások ablakain át, betekintés nyílt a helyiek életterébe. Titkot nem sikerült ellesni. Mindketten megörültünk a sarki kocsmának, ahol a legszószátyárabbnak a harsogó tévé bizonyult. Jólesett megpihenni. A kóla megtette ráerősítő hatását. Frissen keltünk fel az asztal mellől. Távolabb, a főútról balra mellékutcába kanyarodtunk. Az első keresztutca hozta el a változást — a kereszteződésben arra hivatott személy irányította az egyedi forgalmat. Itt közlekednek a tobogánok, amelyek fatalpon lecsúszó ülő szánkók. Ma már csak a turisták kedvéért, és a szolgáltató pénztárcájának étvágyáért üzemelnek. Két helyi erő áll a jármű végében. Ők kormányoznak. A vízszintes szakaszra érve újra lendületet adnak a járműnek. A tobogánoknak kijelölt mellékutca sok veszélyt jelenthet gyalogosra, autósra, tobogánra egyaránt. Helyenként jelentősen beszűkül az utca, ilyenkor: muszáj a kerítéshez lapulni; érdemes folyamatosan előre fülelni; hajtűkanyar felé közeledve, hasznos figyelmeztető kiáltást hallatni ; a tobogánnal szemből érkező, fékezésre késztető autó; a keresztutca járműforgalmát figyelő alkalmazott. Mire felértünk a látogatókert oldalsó bejáratához, nagyjából képbe kerültünk a valósággal. Ha már itt vagyunk, kerüljünk beljebb. Monte Palota és trópusi kert. A főváros óceánpartja felett 600 méter magasan vagyunk. Pazar kilátás nyílik a városra, óceánra. Innen vette észre Kati, hogy egyes házak esetében,az úttesttel megegyező magasságban lévő lapos háztetőn parkol az autó. Okos. A kertet különböző országokból származó növényekkel is gazdagították. Többek között, Dél-Afrikából származó cikádokkal, proteákkal, Belgiumból beszerzett azáleákkal. A helyi erdők őshonos növényeivel, páfrányokkal és cédrusokkal, Pazar arborétumot alkotnak. A parkot, a meglévő tavakba, különböző színű Koi-halak telepítésével gazdagították, valamint két háromszázezer liter víz befogadására alkalmas tavat is létrehoztak. Az idők során építészetileg is jelentősen megújult a látogatópark. A kertet címerekkel, térkövekkel, ablakokkal, fülkékkel, pagodákkal, Buddhákkal, a világ különböző tájairól származó lámpásokkal, valamint kőszobrokkal díszítették. Végignézhető a híres portugál kerámiacsempe gyűjtemény. Itt látható a Brazíliában készült 530 centiméter magas egyiptomi motívumokkal díszített váza is. Magasságával sokáig világcsúcstartónak számított. Ne feledkezzünk meg az ásványkövek tárlatáról se — ametisztet kedvelők előnyben. Afrika múzeum is várja a látogatót. A növénykert vitathatatlan ékessége, a mesterségesen kialakított vízzuhatag. A pár méter magasból alázubogó vízfüggöny mögé bátran besétálhatunk, és a vékonyka vízfolyáson át, nem tucatfotót lőhetünk. A fák és a virágok dzsungelszerű kavalkádja, alakban és színben egyenesen lenyűgöző. Meglepve csodálkoztunk rá, az egyik kis tó árnyékos oldalában fél lábon álldogáló, alvó flamingókra. Rövid ideig szobroknak gondoltuk, de egyikük szerencsére megmozdult — a fotó kedvéért, huhukkolással hoztam vissza álomországból őket. Teljesen más környezetben tértünk vissza a fővárosba. A hegyről levezető levadát (a szigetet teljesen behálózó vízelvezető kőárokrendszer) végigkövette a turistaút. Az első kilométer beillett sétaútnak. Feketeleves követte. A kijelölt csapás láthatósági szalagokkal tiltva — kérdőn egymásra néztünk Katival. Mintegy ötszáz lépcsőfok követte egymást kiszámíthatatlanul, mint mélységben, szélességben, felületben, minőségben, irányban. Ennyi elég is. Többre nincs is szükség a teljességhez. Tőlünk jobbra, mély, dús növényzettel takart árok követte a túra útvonalát. Az aláfutó hegyoldalakat babérerdő uralta. A kitett szakaszokon, fém rudakhoz erősített vastag műanyagzsinór szolgált kapaszkodásra. Erős lábra, jó bokaszalagokra volt szükség. A kezemben lévő fehér bot nem alkalmas támaszkodásra, ezért egyensúlyom megtartására ügyelni kellett. Szemből lengyel házaspár érkezett, hátulról angolul beszélő fiatal hölgyek hagytak le minket. Útközben folyamatosan morgolódott Kati. Minden egyes lépés helyét pontosan be kellett mondania. Feje kezdett gőzölögni. Elhagyva az utolsó lépcsőt, kissé fellélegeztünk. Korán tettük. Más kihívás várt ránk. Fából összeütött hídon keltünk át. Rálátás nyílt a mélyen alattunk vezető árokra. Balról függőleges sziklafal került mellénk. Teljesen beszűkült a mezsgye. Néhol centizni kellett a fal és a korláttal nem védett sötétlő árok között. A környezet vitathatatlan díszévé vált, a szikla tetejéről sűrű cseppekben aláhulló vízfüggöny. Izzadtságtól csatakos arcunkat lemostuk. A szárítást rábíztuk az időnként viharos erejűvé fokozódó szélrohamra. A magasban a sziklaalagutakat összekötő viadukton robogtak az autók, a mélyben is dübörgött a járműforgalom — különleges látványvilág az erdő mélyében. Lakóházak közé érkeztünk. Ott állhattunk volna a buszmegállóban, de nem tettük. Helyette betértünk az útszéli ivóba, és levezetésnek lenyeltünk egy-egy üveg kólát.

A Krisztus király szobor Praia de Garajau település sziklaszirtjén magasodik. A fővárosból odáig a 155-ös busszal juthatunk el. A megállótól előre irányba kilométert kell gyalogolni. Többen a riói Megváltó Krisztus szobor hasonmásaként tartják számon helytelenül, mert ez készült előbb. Az óceán felé néző 14 méter magas műalkotást, 1927 őszén avatták fel. Aki szemből is meg szeretné nézni, örökíteni, annak a jól kiépített és hosszasan elnyúló lépcsősoron, az óceán felé kell ereszkednie. Aljában zsebkendőnyi terület, ahonnan a vízfelületre csak jobbra és balra lehet rálátni, mert előre irányba több méter magas sziklafal zárja el a kilátást. A mélység tekintélyes, akár 300 méter is lehet. Hátraarcot tettünk. A lépcsősort kísérő vastag fakorlát kapaszkodórúdja, napsütötte oldalán forró volt — ez alaposan meglepett. Lendületet nem veszítve érkeztünk meg a szobor mellett lévő parkhoz. Faltunk egyet a rendkívül ízletes funchali zsemléből. Ennek köszönhetően lett ismeretünk felőle, hogy a helyi gyíkok imádják a pékárut. A köves partra kabinos kötélvasúton is le lehetett volna jutni. A retúrjegy ára négy euró. A lábukban és a tüdejükben bízó turisták szerpentinen ereszkedhetnek alá. Érdemes volt lesétálni. Változatos dús vegetáció, sziklafalról alácsepegő erecske. Az aszfaltút végétől a víz széléig lapos köveken billegve lehet eljutni. Itt várt ránk a fül számára pazar élmény. A szélcsendben érkező tajtékok öklömnyi köveket görgettek maguk előtt. Egymásnak csapódva, zörögve koppanó hangjuk újdonság volt számomra. Mintha a türelmetlen jégeső sorozatvetőként kopogtatott volna végig a palatetőn. Felvevőt nem vittem magammal, mert normál hullámokra számítottam. Így jártam. Megpróbálkoztunk a balra eső sziklafal tövében továbbsétálni, de a csúszós kövek miatt elálltunk tőle. Visszafelé tartottunk. Kati fényképezője láttán, a szemérmes tarisznyarákok csukafejest ugrottak a habokba — erről is lemaradtunk.

A következő napot szabad kártyásnak hagytuk. A fővárosi buszpályaudvar tájékoztató táblája előtt, célratörő egyezkedést követően, Canico település mellett döntöttünk. Az óceán felett, magas sziklákon terül el a város. A centrum helye felől érdeklődtünk a buszon, mindenki nyugalomra intett minket. Ereszkedésbe kezdett a járat, megérkeztünk a nagy víz mellé. Fehér színű, három emelet magas hotelek gyűrűjében tájékozódtunk. A köves strand, és a szállások előtt vezető sétányon keltünk útra. Viharos erejű szél korbácsolta a hullámokat. Ezt nem tekintettem jó előjelnek, mert nem titkoltan, a víz által görgetett köveket kerestem, a hátizsák aljában lapuló felvevő tudatában. Ebből aligha lesz énekes halott gondolattal haladtam. Egy bizakodásra okot adó jel volt, nem az Atlanti-óceán felől támadt a szél. Végre-valahára meghallottam, amiért jöttünk. Nádas mögül érkezett a hang. A közel méter magas sétány víz felőli oldala mellé a kavicsokra leültem. Jobb felől a sétány zárt betonfala falazott. Hátulról a bal vállam mögé elhelyezett kínai esernyő szél árnyékolt. Majdnem elölről irányból pedig a nádas takarása sietett segítségemre. Kissé körülményesen, de elfészkeltem magam. Szeretem a felismerésből fakadó váratlan helyzeteket. A mikrofon, és a görgő kövek közötti jelentős távolság miatt (20-30 méter is lehetett), valamint a viharos erejű szél hangokat tovarepítő hatása miatt (a legerősebb széllökések 100 kilométer/óra sebességűek lehettek, átlagban a fele), a távoli hangok csak tompán hallhatók, adhatók vissza. A szélcsend egyenesen a mennyországot jelenti a mikrofonos ember számára. Ilyen volt az előző nap, a Krisztus király szobor közelében lévő partszakaszon. A felvételek értékét, a rögzítésre alkalmas mód kitalálása, és megvalósulása jelenti.

A Szent Lőrinc-félszigetre szóló kirándulást, ajánlatában sétának tüntette fel a nemzetközi programszervező iroda. Amikor beszálltunk a helyi utazási iroda kisbuszába, rám nézett a túravezető, és sokatmondóan megvakarta a feje búbját. Szavait angolul intézte hozzám, én meg magyarul: semmi gond, indulhatunk. Értettük egymást. Ekkor már sejtettünk valamit a ránk váró kihívásról. Caniçal falunál, az Abra-öbölnél kezdődik a túra. A parkolóból akadálytalan rálátás nyílik a Kopár-szigetekre, és a nyugat felé eső Sasok sziklájára. Utolsó, csaknem 2 kilométer hosszú szakaszát, pár méter széles csatorna választja el a félsziget nagyobbik részétől. Önálló sziget. Folytatása, a miniatűr Világítótorony-sziget , rajta a Szent Lőrinc világítótoronnyal. Ez Madeira legrégebbi ilyen épülete. 1870 óta küldi jeleit az éjszakába. Ezeket olvastam előzetesen a kirándulás helyéről. Vajon mi várt ránk a valóságban? Mi más is, az addigra már kívülről fújt koreográfia: lépcső fel és le, meg fordítva. Mindez vegyítve, köves sziklákra fel és le. A lépcsők kiképzése, a lehetőségek szerint. Mindezektől megizzadhatott volna a homlokunk, de a gyakran 100 kilométer/óra sebességgel ránk lecsapó széllökések, lehetetlenné tették. A vándorlás során végig veszélyt jelentett az úton lévőkre. A lépcsőzés közben érkező bősz légáramlat, könnyen a mélybe taszíthatta volna az óvatlan embert. A programleírásban a szervező cég túrabotot is biztosított a résztvevők számára, de a valóságban nem lett belőle semmi sem. Kezemben, a széltől erősen kilengő segédeszköz. Menetoszlopban haladtunk, muszáj volt szaporázni. A fehér botot használtam úgy, ahogyan lehetővé tették a körülmények. Ide is erős lábra, jó bokaszalagokra volt szükség. Érdemes volt az Atlanti-óceán felé pillantani. Változatos kiállású sziklaszirtek vonzották a tekintetet. Egyikük diadalívhez hasonlított. Egy órát trappolhattunk, mire megérkeztünk a féltávhoz. A köves dombok után zöld oázis. Két lehetőség között választhattunk, a büfé kényelme, valamint fel a magas, meredek domb tetejébe panorámáért között. Ez utóbbi mellett döntöttünk. A meredély negyedénél mégis elbúcsúztunk egymástól. A továbbiakban, a kapaszkodást nem nyújtó köves és nagyon meredek hegyoldalnak, már csak a feleségem vágott neki. A kihúzott acélzsinór végében megkapaszkodva, mosolygó szoborként pózoltam. Kőszáli kecskeként álltam a viharos erejű széllökéseket. Volt, aki rákérdezett a segítségnyújtásra, mások simán gratuláltak. Bőven volt időm. Udvariasan intéztem az adódó ügyeket. Kezdtem kimondottan jól érezni magam. Kissé fáradtan érkezett vissza Kati. Odafenn szobányi nagyságú hegytető, rálátással a fehér tarajú hullámokra. Tucat kaland. Lefelé a drótba fogódzva egyedül indultam el. A pihenőidő másik felében, a magunkkal hozott elemózsiából haraptunk a vendéglőként üzemelő Szardínia háznál. Itt találkoztunk azzal a negyvenes férfivel, akinek lábszára csupa vér volt. Mivel az indulásig pár perc hátra van még, gyorsan elmesélem. Az idefele vezető úton történt. A túravezető ismertetőjét hallgatták a többiek. Kissé távolabb álltunk tőlük. Velünk szemben francia anyuka hét év körüli csemetéjével. A kövek között szaladgáló gyíkokat figyelte az öcskös. Egyikükre tenyerével lecsapott, és kiegyenesedve, szétnyitott markából egy megszeppent gyík került elő. A vadászat sikerétől meglepődött kisfiú arca rémültté vált, és jó messzire elhajította a kis állatott. A körülötte állók hangosan derültek rajta. Szélesen mosolygó anyukája vigasztalásul agyonpuszilgatta megszeppent fiacskáját. Szedelőzködik a csapat. A már jól ismert kőrengetegen át iparkodtunk a parkoló felé. A fővárosba visszaúton, ingyenes fakultatív program keretében, a lerobbant járgányból átülhettünk, a felmentésünkre küldött hasonmásába. Ismét a fővárosban vagyunk. Az ideutazók figyelmébe ajánlom, hogy a heves szélviharok miatt, akár egy napra vagy napokra is, lezárhatják a légikikötőt.

Egész éven át, hétvégéken, felvonulásos programokkal mutatkozik be a helyi közösség. Néhány órát az egyik belvárosi park virágtengerében töltöttünk. Részeseivé válhattunk, a népviseletbe öltözve, táncolva éneklő, majd zenére vonuló hagyományőrző együttesnek. A távolban hosszú percekig szirénázó járművek robogtak tova. Számukat alapul véve, újabb turistaattrakció. A sétálóutcában az áprilisban két héten át tartó virágkarnevál néhány alkotása látható volt még. Szintén napi programnak számít a belvárosban tartott koncertsorozat. Megfigyelésünk szerint, a zenészek egy része helyi illetőségű, mert több külföldi előadó esetében is, ők szolgáltatták a zenei alapot. A vendégénekesek, részben saját műveiket tolták, részben slágerzenét játszottak. A felhajtást egy tvisztelő nyolcvanas bácsika is fokozta. A szigeten teljesen ismeretlen fogalom az utcaárusok dömpingje. Hét végén szabályozott körülmények között megjelennek, nem gagyi termékekkel. Nem szeretnék megfeledkezni az élet árnyékos oldaláról sem. Itt is szép számmal akad tenyerét tartó népség. Nem egyikük fiatal, életerős fickó. Kéregetnek, de nem lépnek fel letámadóan. A helyi buszok sárga színűek, a távolságiak fehérek. A húszperces követési idő gyakorinak számít, de akadnak olyan viszonylatok is, ahova naponta csak két-három járatpár közlekedik. A buszmegállókat, szó szerint, fel kell fedezni. Kis táblácskákra apró számokkal írják ki a járat számát, és a menetrendet. A buszok elején, digitálisan megjelenített, napfényben nehezen leolvasható piros számok árulkodnak az útvonalról. Több felvonóval is tarthatunk hegynek felfelé. A városközpontban található, a nemzeti élelmiszerlánchoz tartozó legnagyobb helyi egység. Ha jól emlékszem, 7 óra 30 perckor nyit, és 22 órakor zár. Az egyik pékség kávézóval kombinált egységében kimondottan ízletes zsemle kapható ebből evett a gyíkocska is. Szétnéztünk a zöldségfronton is. Számtalan, számunkra ismeretlen gyümölcs mosolygott ránk. Vettünk érett mangót, amelynek nem volt íze, és megkóstoltunk egy rébuszgyümölcsöt is, ára kidobott pénz volt. Sokat hezitáltunk a 25 százalék alkoholtartalmú helyi ital 2 deciliter űrtartalmú üveges változatán. A végén hagytuk ott, ahová a kereskedő tette. Jut eszembe róla: közös hűtőnek túrós a háta. Második napon, a nyolcszobás szállás közös konyhájában lévő frizsiderből, valaki elcsente a kenyerünket. Az utolsó nap reggelén egy fiatal pár indult a repülőtérre. A hölgy benézett a hűtőbe, ahol hűlt helyét találta az előző nap oda tett úti élelemnek. Érkezésünk óta, a felügyeletet ellátó helyi alkalmazott, egy magyar házaspár, és mi tartózkodtunk folyamatosan a szálláson. Kissé más. A szállásfoglalók kommentjeikben gyakran panaszkodtak az éjszakai kutyakoncertre. Való igaz, tehetséges, jó torkú blökikről számolhattak be. Egyik éjszaka az erkélyről autentikus adatgyűjtést végeztem mikrofonnal: szólóban, duóban, kórusban, és vokállstílusban is számot adtak, fejbiccentésre méltó képességeikről.

Mint ahogyan említettem, a vendégházban másik magyar házaspár is lakott. Az ő elmesélésükből tudom, hogy a pár férfitagja a portugál gálya mellett, szinte érintőlegesen elúszott. Nem volt ennyire szerencsés az a kislány, akinek testébe méreganyagot juttatott a különleges állat. A nem várt találkozás nagy fájdalmat okozott a gyermeknek. Észlelve az esetet, a partról a vízbe igyekvő helyi ember a kezében lévő nejlonzacskóval ügyesen kihalászta a veszélyes állatot. A fövenyre letett portugál gályáról nagy szakértelemmel mesélt a körülötte összegyűlt gyerekeknek, és felnőtteknek. Szerencsés embernek tartom a magyar férfit, mert egy valóban unikális lénnyel találkozhatott, minden baj nélkül. A lakótárs nekem is feltette a portugál gálya mibenlétére vonatkozó kérdést, amellyel évek óta tisztában voltam. A portugál gálya a meleg világtengerekben terjedt el. Az élőlény hossza 9-35 centiméter. A fogófonál hosszúsága rendszerint 15 méter, ritka esetben elérheti az ötvenet. A nagy, süvegszerű gázhólyag átlátszó, vagy halványlilás-rózsaszínes, esetleg kékes színű. Teste túlnyomórészt nitrogénnel van tele, és vitorlaként szolgál. A tengerben sodortatja magát. Árbócát képes leereszteni, így viharos időjárás esetén a víz alá merülhet, ahol védett a széltől, az elemektől. A fogófonalak között gyakran megtalálhatjuk a medúzahalat, mely immunis a gazdaállat mérgére. Másrészt, csaliként szolgál. A fogófonalak hatótávolságába vonzza a zsákmányhalakat. A portugál gálya hátrahagyott ételmaradékát elfogyasztja. A vízi állatot különböző polipcsoportok alkotják. Minden egyes alkotórészének külön feladata van: együttműködve úsznak, táplálkoznak, szaporodnak. Néhány hónapig él. Mérge veszélyes lehet az emberre is. Fogófonalainak érintése erős fájdalmat, gyulladást okozhat. Elsősorban betegeknél, vagy gyenge fizikumúaknál fordulhat elő légzési nehézség, akár szívleállás is.

A három csúcstúra program, a sziget három legmagasabb ormának meghódítását jelenti. Előre egyeztetve , ide nem tartottam Katival. Neki is szüksége van a csak magára koncentrálás élményére. A továbbiakat az ő elmeséléséből ismerem. Miután a nemzetközi társaság tagjai kiszálltak a kisbuszból, jeges szél mart a nyakukba. A harmincas túravezető hölgy mosolyogva közölte, hogy ő már többször is teljesítette a madeirai terepfutóversenyt. Ettől aztán mindenki megnyugodhatott. Indult a vágta. Kő, fa és vaslépcsőből számtalan került a lábak elé. A hegyeket imádja, és fizikailag bírja is a feleségem, de bár szorosan a túravezető háta mögött loholt, csak elvétve maradt ideje körbenézni. Szerencsére adódott néhány röpke statikus pillanat. Ilyenkor a csodálatos tájképen legeltette szemét. Grandiózus hegyvonulatok, markáns csúcsok. Vadságukat sárga színű cserjenövény szelídítette. A hegygerincek között, a feneketlen mélységűnek tűnő szakadékokba nem mert még csak belegondolni sem, nemhogy aljába lekukucskálni. Kitettségének érzését fokozta, hogy a rohamvándorlás során, több helyen is elkelt volna a védőkorlát nyújtotta biztonságérzet. A napsütötte oldalon hőguta kerülgette (az arcát telibe kapó májusi nap, plusz a hegynek felfele teljesítménytúra okozta forróság). Az ellenkező oldalon pedig megismerkedhetett az isten hidegével. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Ő volt a legidősebb résztvevő, de korántsem utolsó a sorban. A tájban kígyózva haladtak a turistacsoportok. De térjünk vissza Kati társaságához. Néha eltűntek egy-két hosszabb alagútban, elő a fejlámpával. A mennyezetről nyakukba hűs vízcseppek pottyantak. Lábbelinek túrabakancs dukál. 10 kilométer nem sok, de ilyen terepen? Mindenki Ki volt, mint a liba. Az utolsó csúcsra a túravezető nem ment fel, mivel onnan vissza kellett jönni. Ezt kimondottan helytelenítettem, mert a résztvevőkért a felelősség a túravezetőt terheli. Mi van akkor, ha ezen a szakaszon baleset ér valakit? Másrészt pedig, saját fizikai képességét felmérve érkezik az ember ide, de nem várható el senkitől sem, a táv vágtában való teljesítése. Ide elsősorban a látványért jönnek, nem a csatakért. Ritkán fordul elő a feleségemmel, hogy a túra után hazatérve hanyatt dőljön, de ezúttal ez történt. Kissé elfáradt. Érthető — rendszertanilag nem a hegyi kecskék közé tartozik.