() MINDENT VISZ — nehogy lekéssük az utolsót (2022.)

Volt egy régi vágyálmom, melyet eddig elérhetetlennek tartottam, mely részben beteljesedett. A Szovjetunióban, de más országokban is, a személyszállító vonatok harmadosztályú vagonokat is közlekedtettek. A szerelvény utolsó kocsijai voltak. Kispénzű emberek váltottak jegyet rá, akik gyakran málhákat cipelve utaztak: ketrecben lábas jószág, zsákban malac, ládában sokféle áruféleség, ömlesztett termény. Ennek megfelelően egy öszvér vagonról beszélhetünk, mely egyszerre volt teher- és személyszállításra alkalmas. A Transzszibériai vasútvonal kapcsán egy netes hozzászólásban olvastam, hogy a szerző részére életre szóló élményt jelentett, a harmadosztályon történő utazás. Ezek után én is olthatatlan vágyakozást éreztem erre.

Vilniusban a Vasúti múzeumban ilyen harmadosztályú vagonra találtunk. A vele kapcsolatos tapasztalatokat részletesen fogom leírni, elsősorban azok kedvéért, akiket egyszer már megcsapott a mozdony füstje. Képzeljünk magunk elé egy tizenegy méter hosszú, három és fél méter belmagasságú tehervagont. Középen bal oldalra eltolható Ajtaja egy százharmincszor kétszázhúsz centi méretű bejáratot nyit előttünk. A fából készült jármű falvastagsága tizenhárom centi. Ablak nem, csak szellőzőrácsok találhatók rajta, két és fél méter magasan. A mennyezetről nyolc darab petróleumlámpa csüngött alá.

Ha az ajtóban állunk, a balra és a jobbra eső tárgyak egymással aszinkronban voltak elhelyezve. A fából készült háttámlás fapadokon négy-négy karcsú ember férhetett el, összesen úgy negyven fő. Az oldalfalon különböző méretű polcok sorakoztak. A legbeszédesebb a vodkásüveg tartó: a fapolc felett két vastagabb drótszál kifeszítve, a huzalok közé beleillik az üveg nyaka, így még a legélesebb kanyarban sem eshet le. Az ajtótól jobbra eső sarok kihasználatlan volt, de a felirat szerint ott működhetett a korabeli cári, szovjet és az orosz utasellátó: cigaretta, kávé, tea, itóka. A logika azt diktálja, hogy a málhákat a bejárattal szemben halmozták fel.

Engem annyira megérintett a vagonba beleképzelt valóság, hogy kétszer kerestük fel. Aki már csak abba gondol bele, hogy milyen feledhetetlen szagvariáció lehetett odabent, annak hátán máris feláll a szőr: igaz? Arrafelé van úgy, hogy két állomás között ötszáz kilométer a távolság. Nyáron negyven Celsius fok meleg, télen ugyanannyi, mínuszban. A szibériai tajgán akadálytalanul vágtató, fagyos szél zúgása sem kutya. Ugye, te is velem tartanál, a harmadosztályú vagonba?

— Mindent visz!