MINDENKINEK MEGVAN A MAGA FELADATA

Palásti Tibor (40 éves)

– Szüleim nagyon örültek nekem, amikor megszülettem. Talán hároméves lehettem, amikor feltűnt nekik, hogy mindent közelről nézek. Először gyermekkori rövidlátásnak tudták be ezt, majd azután, hogy nekimentem majdnem mindennek, elvittek orvoshoz, ahol meg is állapították a rövidlátásomat. Az orvostudomány akkori állása szerint azt mondta az orvos, hogy ki fogom nőni. Nem így lett.

Látóiskolába kerültem, hiszen senki sem számított arra, hogy meg fogok vakulni. Az első osztályban még az utolsó padból is el tudtam olvasni a táblára írt szöveget, nyolcadikban már csak az első padból ment. A szakmunkásiskola vége felé meg már csak azt írtam és olvastam, amit nagyon muszáj volt. Nagyon nagy szülői, diáktársi és tanári segítséggel tudtam befejezni az iskoláimat. Becsülöm és nagyon tisztelem a szüleimet, példaképeimnek tartom őket. Sose hallottam tőlük, hogy nyolc- vagy tizenhat órai munka után fáradtan hazatérve panaszkodtak volna. A mindennapi munka terhéről örömmel és jó szívvel meséltek. Nem volt morgolódás amiatt, hogy már megint dolgozni kell menniük, pedig kemény fizikai munkát végeztek. Mindez felnőttkoromra kezdett el tudatosulni bennem. Édesanyám az ország egyik legjobb tejpasztörizálója volt. Munkaideje már letelt aznapra, és indult volna haza, amikor bejött egy pótkocsis teherautó, tele kannás tejjel, és anyukám szó nélkül beállt tejeskannákat huzigálni negyvenöt percen keresztül. Nem volt fontos, hogy eszem-e vagy sem. Engem lenyűgözött ez a szívóssága és az is, ahogyan dolgozott. Lehet, hogy nem szerettek? Ilyet még feltételezni is bűn. Emberként éltek, azt élték meg, amit éppen csináltak. Ha dolgoztak, akkor a munkahelyükön, ha otthon voltak, akkor otthon alkottak tökéleteset. Ha édesanyám nem tudta megvárni, amíg hazajövök az iskolából, elöl hagyta az ebédet, és amikor hazaértem, megmelegítettem magamnak, és megebédeltem. Nem tudok arról, hogy valaha is előbb jöttek volna el a munkahelyükről, elkéredzkedtek volna. Bíztak bennem. Nekem mint gyereknek megvolt a magam feladata a családon belül. Levinni a szemetet, elpakolni magam után, a ruháimat rendben eltenni és persze a leckémet megírni. A gyereket ezzel kapcsolatban nem kell elszámoltatni, ez a kötelessége. A maga helyén mindenki teljesítsen. Én ennek mindig meg is feleltem.

Felhőtlen gyerekkorom volt. Biztosan ebből a korból ered az a kis távolságtartás, ami bennem van, ahogy lennie is kell. Hiába hús a húsból és lélek a lélekből a szülő és a gyermek, mégis mások. Én én vagyok, ők pedig ők. Az én dolgom az, hogy őket szeressem, becsüljem, és amennyire telik, gondoskodjak róluk mint a szüleimről. Az ő dolguk pedig az volt, hogy amikor még rólam kellett gondoskodni, akkor azt tegyék. Most pedig éljünk emberként, tiszteljük meg egymást a gondolatainkkal és a megbecsülésünkkel. Így tudunk mint család együtt élni, még ha fizikailag nem is vagyunk együtt.

Tizennyolc éves voltam, amikor először fogtam a kezembe fehérbotot. Akkor már készültem erre az életformára. Nehéz volt, hiszen abban a korban történt mindez velem, amikor az ember a legfogékonyabb. Még nem voltam felnőtt, de már gyerek sem, és az emberi kapcsolatok új fajtája ebben a korban kezd kialakulni. Sem a végtagjaimmal, sem a lelkemmel nem tudtam mit kezdeni. Sok nehézségen mentem keresztül, amíg rá nem döbbentem: nekem az a küldetésem, hogy nemlátóként éljek a világban.

1979 óta dolgozom a szolnoki Centrum Áruházban mint propagandabemondó, úgy szoktam mondani, hogy az ország első férfi bemondónője vagyok. Az élet, amit magam körül láttam, nem volt túl szimpatikus, azt hittem, ha másképp csinálom, akkor jó lesz. Az áruházban dolgozott a későbbi feleségem is eladóként. Együtt jártunk ebédelni, és szép lassan összemelegedtünk. Azután 1981-ben megnősültem. Akkor már tudtam, hogy a szemem fejlődési rendellenessége örökölhető. Úgy döntöttem, nekem nem lesz vér szerinti gyerekem, mert nincs jogom másra testálni azt a terhet, amely engem nyomaszt. Bármennyire rutinossá válok is ebben én magam, bárhogyan tekintem, élem meg én ezt a dolgot, mást nincs jogom belekényszeríteni. Szerintem a női lélek olyan, hogy szívesen pátyolgat, és arra született, hogy családfenntartó és összefogó legyen. Amikor még csak ismerkedtünk, talán az lehetett a fontos bennem a feleségem számára, hogy egy teljes értékű férfit kap maga mellé, testileg-lelkileg és anyagilag tökéletes társat, aki ugyanakkor abban a helyzetben van, hogy pátyolgatható.

Azt szokták mondani, hogy a boldog házassághoz három dolog kell: ágy, asztal és pénz. Mint minden kapcsolat, így a házasság is érdekkapcsolat, de én a barátságot is annak tartom. Úgy érzem, nálam ott vannak a bajok, amikor a három ismérvet össze próbálom mosni. Nem szabad egy embertől mindent elvárni, összességében kell az embernek a körülötte élőktől megkapni azt, amire szüksége van. Én sem vagyok tökéletes, a másik ember részleges tökélye sem pótolhatja az én hiányosságaimat. Két ember sohasem lesz képes arra, hogy együtt tökéleteset alkosson. Mindezek azért fontosak, mert két ember harmonikus együttéléséhez feltétlenül szükségük van a minél teljesebb emberi környezetre, amely kiegészítheti a szoros lelki és testi kapcsolatukat.

Én a nemlátásom miatt képtelen vagyok a másik hiányosságait kiegészíteni. Mivel rájöttem a saját hiányosságaimra, a későbbiekben úgy döntöttem, hogy egyedül fogok tovább élni. Hatévi házasság és egyévi együttélés után békésen váltunk el. A házasságunk felbomlásának nem a vakságom volt az oka, hiszen talán éppen ez volt a kiindulópontja. Ma már úgy látom, hogy nem tudtuk közösen megoldani a felmerülő problémákat. Ebben ugyan nagyon nagy szerepet játszik a vakság, mert én mint nemlátó, esetleg másként oldanám meg a felmerülő problémákat. Hiányzott az a kapocs, ami a látáskülönbségünket kiegyenlíthette volna. Lehet, hogy nem volt bennem annyi türelem, felismerőképesség vagy intelligencia és bölcsesség, amennyire szükség lett volna. Túlságosan türelmetlen voltam, és amikor elfogytak az érveim, akkor sajnos az agresszivitás következett. Hatalmi szóval próbáltam elintézni azokat a problémákat, amelyeket talán leülve, szép szóval is meg lehetett volna oldani. Bennem nem volt meg ez a képesség. Ennek a felismerésnek az eredménye, hogy mivel nem vagyok képes alkalmazkodni, egyedül kell élnem. Akkora bennem az önmegvalósítási vágy, az önzés és az önérzet, hogy az én életembe senki más nem fér bele. Most is úgy gondolom, mint húszévesen: egy nőtől bűn lenne elvárni azt, hogy csak azért ne szüljön gyereket, mert a férfi nem egészséges. Minden nőnek a lelkében ott a vágy az anyaság után. Amit magammal megtehetek, a másik embertől nem várhatom el.

A feleségemnek volt már egy nyolcéves kislánya, aki a kapcsolatunk elején egy kicsit távolságtartó volt velem szemben. Három hónap múlva szólt az anyukájának, hogy “apucinak” szeretne szólítani. Számomra ez volt a tökély. Nagy megerősítést és boldogságot jelentett, mert az édesapját meg úgy hívta a kislány, hogy “apa”. Ettől kezdve már az édesanyját is “anyucinak’ hívta, ami harmonikus lelkiállapotra vallott. Bíztam abban, hogy összeáll egy család, olyan, amilyen a nagy könyvben meg van írva, de a dolog végül zsákutcának bizonyult. A gyerek ragaszkodása boldogságot jelentett a számomra, de érzelmeket nem hozott ki belőlem. Láttam, éreztem a gyerekben, hogy sok minden hiányzik nála abból, amit egy felnőtt mutathat neki a világból. Ki kell nyitni egy gyerek számára az ablakot, és azt kell megmutatni neki a világból, ami szükséges a jó irányú fejlődéséhez. Próbáltam lépni, hogy elfoglaljam a megfelelő helyemet, de kiderült, hogy ez nem megy. Borzasztó érzés volt.

Váltott műszakban dolgoztam, és nem akartam, hogy a kislány akár egy-két órát is egyedül töltsön. Érezze a család gondoskodását! Játékos megoldást kerestem. Volt egy kis babája, a baba kezébe tettem a mindennapi levelemet. Amikor hazament a kislány az iskolából, már várta a levél. Síkírásban írtam, olyanokat, hogy akár maga is gondolkodhasson rajta, de hangosan is megbeszélhesse: el kéne tenni az edényeket, le kéne vinni a szemetet, csináld meg a leckédet! Körülbelül így nézhetett ki egy levél: “Szia, Zsuzsika ! Örülök, hogy hazajöttél, jól érezted magad az iskolában? Ha megnézed az órádat, láthatod, hogy nemsokára itthon lesznek a szüleid, anyuci és apuci. Nagyon szeretnénk, ha te is úgy örülnél nekünk, ha hazajövünk, mint ahogy mi neked. Ha csengetünk a kaputelefonon, vedd fel. Majd beszélgetünk. Később megvacsorázunk, de addig is, nézd, ott van a ruhád, el kellene tenned...”

Ilyesmikről szóltak a levelek. Én azt vártam, hogy a kislány erre majd válaszol, vagy írásban, vagy ha este leülünk, akkor beszélgetünk róla. Amikor hazamentem, mindig elmeséltem, mi történt aznap, és vártam, hogy ő is elmesélje a vele történteket. Az álmok és a játékos beszélgetések is belefértek volna, hiszen a száraz élet nem olyan érdekes. Így akartam az érzelmi és lelki kapcsolatunkat elmélyíteni. Sajnos a dolog nem jött be. Én csak írtam, írtam a leveleket, igaz, a feladatok el lettek végezve, de az nem következett be, amit szerettem volna. Öt év múlva történt, hogy a kislánynak rossz lett a bizonyítványa. Reggelenként látszólag elment iskolába, de később visszajött, amiről mi nem tudtunk. A tanárnője hívott fel telefonon, és elmondta, hogy két hete nem látta Zsuzsit. Elvittük a kislányt pszichológushoz, elmeséltük a levelezést és egyéb más történéseket. Az volt a baj, amire magam is rájöttem, hogy “rátelepedtem” a kislányra, nem hagytam neki lélegzetvételnyi szabadidőt sem. Lassan félni kezdett, és később már szorongott. Sajnos az idilli családot csak erőszakkal tudtam megvalósítani, meg is lett az “eredménye”. Az is gond volt, hogy a feleségemmel nem tudtunk leülni, hogy megbeszéljük a problémákat, nem volt meg a szükséges kapocs.

Túl a házasságon azután elkezdtem a külön, egyedülálló életemet. Erre azután került sor, hogy már másfél évvel előtte tudatosan készültünk rá. Megtanultam mosni, takarítani, főzni és egyedül elintézni a dolgaimat, amiben a feleségem készséggel segített. Maximálisan ember tudott lenni, akkor is segített még, amikor már megvolt a kutyám. 1986-ban, néhány napos megbeszélés után döntöttem el, hogy vakvezető kutyára lesz szükségem. Gyerekkori kötődésem miatt is, meg olvastam a Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztálya alapító vezetőjének, Berci bácsinak az írásait is, azok is elősegítették a döntésemet. Féltem ugyanis a fehérbottól, az emberi butaságtól és a gyermekek gonoszságától, emiatt ekkoriban már két éve nem közlekedtem egyedül bottal. Röviddel az igénylés beadása után értesítettek, hogy van egy visszaadott kutya, ha érdekel, menjek el a Vakvezetőkutya-képző Iskolába, Csepelre, és nézzem meg. Rövid gondolkodási időt kértem, és 1987. január 5-én elkezdtem a kéthetes átadótanfolyamot Dollyval, az ötéves német juhásszal. Egy kazincbarcikai sorstársunké volt, aki sajnos cukorbetegségben meghalt.

Sokat tanultam a kutyától az együttélés területén is. Egészen 1992 februárjáig együtt dolgoztunk, akkor kaptam az új kutyámat. Bonnival, a rotweiler vakvezető kutyával 1998 májusáig dolgoztunk együtt. Most fejeztem be az újabb átadótanfolyamot. Az első kutyám átvételekor azt hallottam, hogy a vakvezető kutyával való közlekedéshez kurázsi kell. A legelső utunk előtt még azt is a tudomásomra hozták, hogy el kell hinnem azt, amit a kutya csinál, feltétel nélkül meg kell bíznom benne. – Ahol a kutya el akar menni, ott te is el fogsz férni – mondta Péter, aki betanított. Az első utamat szinte önkívületben tettem meg, mert évek óta nem mentem olyan biztonsággal és az én gyors járásritmusomban. Nem kellett totyorognom! Úgy alkalmazkodtunk a kutyával kölcsönösen egymáshoz, ahogy ezt addig sohasem éreztem. A mínusz 20-30 fokos hidegben és a “nyakig” érő hóban sikeres vizsgát tettünk a kutyámmal. Annak a lehetőségét villantotta fel, hogy most már önálló emberként élhetek!

Lehet, hogy sajnálatos dolog, hogy egyedül élek, de az is lehet, hogy vannak emberek, akiknek egyedül kell élniük, ez a sorsuk. Szükségem van arra, hogy nyitott lehessek, és járhassam a saját utamat. Aki mindenkié, az senkié. Nem az a feladatom, hogy másokat megítéljek, vagy pálcát törjek felettük, hanem hogy éljek. Ha kérdeznek, válaszoljak, és figyeljek mások gondolataira. Értsem meg a másságukat, és tudjam őket elfogadni. A felismerés az, amitől kerek lesz az életem!

Hiszem Istent, biztos vagyok benne, hogy létezik, félem is, de nem vagyok vallásos. Tudom, hogy nem véletlenül élünk itt a Földön, nem véletlenül vagyunk azok, akik vagyunk, minket kiválasztottak. Minket, embereket is, a kutyákat és más állatokat is és ugyanígy a növényeket is. Számomra természetes, hogy mindez létezik, az én dolgom az, hogy ezeket elfogadjam és befogadjam. Nem érhetem fel ésszel, bölcsességgel és értelemmel azt, hogy ez micsoda. Nekem az a fontos, hogy örüljek annak, hogy süt a nap, vagy hogy fúj a szél. Miért pont a kutya lett alkalmas a vakvezetésre? Nem létezik, hogy valaki vagy valami ne tudatosan hozta volna létre! Bármikor teremtődött is a kutya, már akkor is megvolt a küldetése, hogy az ember mellett és az emberrel éljen.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire hiányzik a látás ténye, de számomra így is gyönyörű a világ, és nincs szükségem arra, hogy lássam. Az önzés, az EGO és a befelé fordulás a lelkem figyelésével, az vezetett ide, hogy magam járjam a magam útját. Úgy érzem, és másoknak is az a véleménye, hogy tisztán járok, és a lakásom is teljesen kulturáltan néz ki, tehát megfelelően rendben tudom tartani az életteremet és az életemet is. Szerencsére olyan barátaim vannak, akik szólnának, ha valami nem stimmelne körülöttem, és ez nagyon helyes a részükről. Nagyon jó és egyben szükséges is, hogy felhívják a vak figyelmét például arra, hogy nem tiszta a pohár, vagy szőrös a szőnyeg. Figyelek mások véleményére, és megmondom őszintén, jólesik, ha érzem, hogy odafigyelnek rám.

Bár sokan furcsállták, én ragaszkodtam ahhoz, hogy a különböző igazolványaimban a családi állapotomat ne úgy tüntessék fel, hogy “elvált”, mert az szerintem nem családi állapot, hanem úgy, hogy “egyedülálló”. Becsülöm a kutya munkáját, nagyra értékelem, amit csinál, de talán a szó latin értelmében emóció nincs bennem iránta. Ember vagyok, szeretni csak embert tudok. Más élőlényt tisztelni tudok, megadom és megtartom a jogait és a lehetőségeit, de igazából felhasználom. Emberi értelemben nem szeretem a kutyát, de tisztelem. Fontos, hogy bárhol jelenjünk meg, kutya és gazdája harmonikus egységet alkosson, függetlenül attól, milyen céllal tart kutyát az ember. Meg kell határoznom, mi a kutya feladata, és mi az enyém, illetve hogyan pótolhatjuk kölcsönösen egymás hiányosságait. Így lesz meg az egység. Mindezek következetes végigvitelével jön majd létre a harmónia. Az utóbbi időben már nem kellett lobogtatni a papíromat, hogy vakvezető kutyával be lehet menni mindenhová, mert sokszor fel sem tűnünk, nem lógunk ki a sorból. Nem a jogszabályokra kell hivatkozni, hanem jó benyomást kell keltenünk az emberekben.

Alkalmanként szoktam a szüleimmel találkozni, de csak olyankor, ha valamelyikünknek szüksége van valamire. Pusztán azért, hogy elmenjek, nem megyek el. Nagyon hasonló a kapcsolatom a testvéremmel is. Imádok viszont kutyázni. Ha van szabad időm, rendszerint foglalkozom a kutyával, képezem, és feladatokat hajtatok végre vele. Ebben a munkában természetesen mind a ketten részt veszünk. Vigyázok arra, hogy ne vezessen rutinból, ezért rendszeresen újra és újra tanítom neki a jelzésre történő munkát. Mondanom sem kell, hogy mindenhová együtt megyünk, még a Tiszára is, hogy közösen úszhassunk, de színházba és koncertekre is együtt járunk, az is közös élmény. A maga nemében minden kutya egyedi és megismételhetetlen.

Még a feleségemmel együtt éltem, aki nagyon szerette a kutyámat, mondhatnám, hogy bolondult érte, amikor egyszer próbára tettük a kutyát: mi erősebb benne, a szeretet vagy a kötelességtudat? Kerestünk egy nagy játszóteret, a feleségemmel a két szélére álltunk, a kutya középen várakozott. A volt feleségem a “Lábhoz!” vezényszóval magához hívta. A kutya elbizonytalanodott, körbenézett, majd az én bal lábam mellé állt. Szerintem a kutya érzi az ember gondolatát.