46. MINDEN JÓ HA A VÉGE JÓ – felismerések (1986)

Buszos kirándulást szerveztem a munkahelyen. Nem csak a kollégákat kerestem meg, hanem az ott szakmai gyakorlatukat töltő középiskolásokat is. Megtelt a különjárat. Hogy hova tartottunk, ki tudja már. Kiszállva a buszból két diáklány került elibém. Egyikük szerény és csendes teremtés, a másik hivalkodó és nagyszájú. Az utóbbi lány valamit beszólt nekem. Ugyanabban a pillanatban határozottan helyére tettem. Lett nagy csend körülöttünk.

Már hazafelé tartott a társaság. Útközben gondoltam egyet, és a fiatalabb korosztály tagjait videózásra meghívtam a lakásomra. Elgondolkodtam a velem konfliktusba került lányon, de hamar rájöttem, neki is ott a helye. Amikor rákérdeztem, láthatóan zavarba jött, de némi gondolkodási idő után rábólintott.

A következő tanévben ezt a lányt egy másik üzletbe osztotta be az osztályfőnök. Amikor első alkalommal érkezett szakmai gyakorlatra a barátnője, odajött hozzám és átadta a személyre szóló üzenetet:

– Nagyon sajnálja a barátnőm, hogy nem találkozhat veled újra, pedig szívesen jönne ide. A régi dologért utólag elnézést kér. Rendes srácnak tart.