166. MINDENFÉLE
MEGTÖRTÉNHET — változatok egy témára (1992.)
Látásvesztés utáni
párkeresés időszaka. Gyermektelen, nálam valamivel idősebb hölgy elfogadható
partnernek tartott volna. A varázsos közelmúlt miatt még erősen munkálkodott
bennem az emlék, az új lehetőséget nem éreztem elég közel magamhoz. Egy hónap
múltán mégiscsak ráadtam a fejemet a közeledésre. Diszkréten a háta mögé
kerültem, finoman a blúza alá nyúltam, és végigsimítottam a testét — amit
éreztem, az maga volt a sorscsapás. Abban a pillanatban
tisztában voltam vele, hogy soha nem éreznék nemi vágyat iránta.
Kulturált visszavonulót fújtam, elvégre nem akartam megsérteni — reméltem, nem
veszi észre pálfordulásomat. A kapcsolat végét jelentő döntésemet csak napok
múlva, telefonon közöltem vele — de elgondolkodtam rajta: vajon milyen érzés
lehet egy látó hölgynek, ha egy nem látó férfi mond neki nemet?
A “Piros rózsa” jeligével hirdető hölgyet szál piros rózsával fogadtam a
lakásomon. Jól érzékelhető örömmel vette tudomásul a figyelmességet.
Ismerkedtünk, aközben a beszédhangját alapul véve stresszesnek tűnt, mely egyre
inkább zavart. A találka jóval túlnyúlt a megszokott egy órán. Az erkélyről
tértünk vissza, amikor váratlanul nekem szögezte:
— Nem akarsz valamit,
tőlem?
Szó mi szó, alaposan
meglepődtem, agyam lázasan kalkulált. Megfogtam a kezét, de éreztem, ez a
kapcsolat tiszavirág életű lesz.