166. MINDENFÉLE MEGTÖRTÉNHET — változatok egy témára (1992.)

Látásvesztés utáni párkeresés időszaka. Gyermektelen, nálam valamivel idősebb hölgy elfogadható partnernek tartott volna. A varázsos közelmúlt miatt még erősen munkálkodott bennem az emlék, az új lehetőséget nem éreztem elég közel magamhoz. Egy hónap múltán mégiscsak ráadtam a fejemet a közeledésre. Diszkréten a háta mögé kerültem, finoman a blúza alá nyúltam, és végigsimítottam a testét — amit éreztem, az maga volt a sorscsapás. Abban a pillanatban tisztában voltam vele, hogy soha nem éreznék nemi vágyat iránta. Kulturált visszavonulót fújtam, elvégre nem akartam megsérteni — reméltem, nem veszi észre pálfordulásomat. A kapcsolat végét jelentő döntésemet csak napok múlva, telefonon közöltem vele — de elgondolkodtam rajta: vajon milyen érzés lehet egy látó hölgynek, ha egy nem látó férfi mond neki nemet?

A “Piros rózsa” jeligével hirdető hölgyet szál piros rózsával fogadtam a lakásomon. Jól érzékelhető örömmel vette tudomásul a figyelmességet. Ismerkedtünk, aközben a beszédhangját alapul véve stresszesnek tűnt, mely egyre inkább zavart. A találka jóval túlnyúlt a megszokott egy órán. Az erkélyről tértünk vissza, amikor váratlanul nekem szögezte:

— Nem akarsz valamit, tőlem?

Szó mi szó, alaposan meglepődtem, agyam lázasan kalkulált. Megfogtam a kezét, de éreztem, ez a kapcsolat tiszavirág életű lesz.