Vidám napot / milyenkár érte...,

Legalábbis, én így gondolom.

Nem vagyok a Magyar Tudományos Akadémia, sem rendes tagja, sem levelező tagja. Mi több: a természet általunk tapasztalati úton megismerhető rendjének ilyemképpen való kialakulásáért sem tettem semmit sem. De az egyén legtávolabbi múltjának ismerete sokat lendíthetne rajtunk, embereken. Mire gondolok?

Legkorábbi — szüleim által nem ismerhető emléke gyermek koromnak — a kiságyból származik. Az első esetről — mivel érintettek lettek benne a szüleim — tudnak róla: éjszaka kimásztam a kiságyból, át légtornáztam magam az ágyukba, és közéjük bebújva álomra hajtottam a fejem. A másodiknak felelevenített emlékmorzsa már teljesen a sajátomé: éjszaka felébredtem, hogy a körfolyosós ház udvarán világít a villanyégő — ezt felállva testhelyzetből figyeltem meg. Hogy hány éves lehettem ekkoriban, pontosan nem tudom megmondani, de úgy kétéves. Én örülök ennek az ősrégi emléknek, de.

Milyen remek lenne, ha pl. már a fogantatás pillanatától kezdődően emlékeznénk a legkülönbözőbb magzati szakaszokra. Folyamatában végigfigyelhetnénk a jóformán a semmiből valamivé válás bonyolult útját. Általa pedig filozófiai konvertálást tehetnénk pl. a világegyetemmel kapcsolatban — a vallásos emberek most egyet legyinthetnek erre.

Az egyik Ezer arc klubon az ebben a témában szakember válaszából tudom, hogy a megszületés előtti időszakról nem lehetnek emlékeink. De a tudomány olyanképpen fejlődik, mint amilyen sebességgel tágul a világegyetem. . Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a jövőben az emberiség képes lesz arra, hogy pl. egy az élete végén járó embernek — vagy bárki másnak — az emlékezetét — vizuális és hang, de talán az érzelmit is — lementsék, és előhívják — bárki számára megismerhetővé válik. A tudás és a technika ilyenképpen való alakulása Pazar lesz, de sajnos máris tiltakozásért kiált a humánum: amióta világ a világ, azóta ember embernek farkasa!