145. MEZŐGAZDÁK ZUHATAG KÚTJA – megsajnáltuk (2018)

Nem lepődnék meg rajta különösebben, ha keveseknek jelentene biztos ismeretet a címben szereplő megnevezés. Eddig népies nevén kanalas-kútnak ismertem. Első alkalommal 2008-ban a Magyarországi 8-as országjáró gyalogos túrán találkozhattam vele, a közigazgatásilag Hortobágy településhez tartozó Mátán. Történetéről, oknyomozónak felcsapva, ennyit sikerült kideríteni:

„A Hortobágyi halastavak közelében lévő Kecskés-pusztán helyezték üzembe. Kota Pista korábbi KHT-anyagulyás közlése, hogy a kutat minden bizonnyal a kisújszállási redemptus földbirtokosság létesítette, feltehetően a hatvanas években. Az idő múlásával a legeltetett állatlétszám fokozatosan apadt. 2005-re a kút nagyon rossz állapotba került, használaton kívül állt. A Kecskés-puszta ezen részén nem volt számottevő legeltetés. A kút fém felépítménye részben hiányos volt, meglévő részeit a rozsda rágta. A kúttest részben be volt omolva – ami olyan lyukat jelent, hogy egy magyar szürke szarvasmarha simán beeshetett volna a kútba.

2007 tavaszán Tihanyi Gábor természetvédelmi őrszolgálatvezető-helyettes sokadik hivatalos kérelmére történt meg a változás: a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság kiemelte a szerkezetet, elvitték felújítani. A helyét pedig betemették. Később felállították Mátán, a jelenlegi helyén.”

Mindezen előzmények után lelkemben a kerekes kút, a gémes kút és az artézi kút mellé sorolódott. Kedvemre vannak a múltat megidéző hasznavehető tárgyak. Így reklámozták a 20. század elején, közepéig:

„Serleges, láncos vízemelő szerkezet. Cső és gumi nélkül. Minden eddigi rendszert felülmúl!”

Ennek igazáról a szemüveges barátommal többször is meggyőződhettünk, mert a két hajtókar kitartó és erőteljes körbeforgatásával a vödrös módszer hatékonyságának többszörösét lehetett elérni. Egy-egy kanálba egy vagy másfél deci víz férhet bele, de abból akár száznál is több lehet odafogatva a végtelenített futólánchoz.

Amióta megfordulok Mátán, mindig készítek hangfelvételt róla. Idén harmadmagammal öt napot töltöttünk a Tisza-tó és Hortobágy térségében. Utóbbi esetében: Górés-tanya, Hortobágyi halastavak, Vadaspark és a puszta. A kanalas-kúthoz megérkezve párom önként vállalkozott a vízhúzásra, de csak a szerkezet üresen körbeforgó, zörgő hangját rögzíthettem, csekély vízcsobogással aláfestve. Mindhárman nagyot néztünk a muzeális tárgy haláltusáján. Kati helyébe lépett a gyakorlati vénával megáldott gépészmérnök barátom. A körbeforgó kart ő is megtekerte óvatosan, majd szakértő szemmel megvizsgálta a recsegő-ropogó szerkezetet: a lefutó lánc több helyen is megcsavarodott saját tengelye körül, a kanalak közül több is megakadt a fogaskerekekben. Beindult a logikai sakkjáték. Eleinte a széttárt karú lemondás nyert teret, de lassacskán a tenni akarás mindenható lelkülete vett erőt rajtunk. Nem bevárva a mostanában trendi „közbeszerzési” kiírás hivatalos megjelenését, emberi indíttatástól vezérelve, szerelemből elkezdődött a tárgy használati értékének megóvása. Közel fél órába is beletelhetett, mire meggyőződhettünk a munka eredményességéről, melytől mindhármunk arca mosolyba futott.