Mesefalás — rezervátumország

Hol volt, hol nem volt, a kontinensvándorlások kezdetekor Afrika déli csücske (Fokváros) a mai brazíliai Rio de Janeiro környezetétől szakadt le. A folyamat következtében minden más kontinenstől távol került. Nem árt tudni, hogy 1924-ben a tanzániai Taung melletti mészkőbányából ősi hominida arc és agykoponya részeiből, valamint állkapocsból álló lelet került elő. Akár az emberhez vezető leszármazási vérvonalnak is része lehetett. Korát két és fél millió évesre teszik. Az itt élő népcsoportok, az India felé vezető utat kereső portugál hajósok partraszállásáig, 1488-ig teljes körű zárványban éltek. Az élelmet a gazdag állat és növényvilág biztosította számukra. Összhangban éltek a természettel. Esetükben túlszaporodás nem következett be, terület pedig bőven állt rendelkezésükre. A mediterrán időjárás is a kezükre játszott. A fejlettség alacsony szintjén megrekedtek. Földi paradicsomban éltek, nem kellett előre tervezniük. Minden ment simán, mint a karikacsapás. Évszázada még háziállatokért cserében keltek el a kiadósorba kerülő lányok. Sokáig nem kerülhették el a csiklócsonkítást sem. Ma már mindkét rossz emlék a múlté.

A régi házakat és a modernebb változataikat szállásnak értékesítik. Koncerttermük és vendéglátóegységük szerves részét képezi a gazdasági vállalkozásuknak. Hogy utóbbi egységének terméke volt-e a pirított pondró, rejtély előttem, de kérésemre nyitott tenyerembe belőle egy párcentiméteres ropogós falatot tett Kati. A maga módján jelentős méretű eledel bekapásától elbizonytalanodtam, de mivel már rászántam magam, nem volt hátra más, gyorsan bekaptam. Ám nem lett jobb a helyzet ezután sem, mert ha egy kicsit várok még, kiköpöm. Így hát gyorsan ráharaptam. Eme bátor cselekedetsort követően ráérősen rágicsáltam, ízlelgettem, az emberiség jövőbeli fehérjeforrását. A mellettem sűrűn pislogó hölgy feltűnő kíváncsisággal érdeklődött a csemege íze iránt: a csirke, a disznó, netán a marha húsára emlékeztet-e jobban? Annyit felelhettem rá, hogy: sós. Ráérezve az utastárs gasztronómiai jártasságára, gyorsan hozzátettem: nagyon sós. Hogy a nagy tettnek tartott bogárevés milyen gyorsan vált jelentéktelen semmiséggé, arról csakis a feleségem falánksága tehet: körömnyi darabjára ráharapott, majd simán lenyelte. Ettől teljesen elképedtem, mert az étkezés terén még az otthoni, általa üzemeltetett Lacikonyhában is finnyás teremtés. Tette ékes bizonyítéka lett annak, hogy senki számára nincs lehetetlen.