Méltósággal vagy nem — Kicsivel könnyebb...

Ha már itt fegyelmezési elveit taglalta Laci, most beszámolok arról, miként tanítják fegyelemre a kiképzés során az ebeket.

Kezdem az “Ott marad!” vezényszó tanításával. Ehhez láb mellé kell fektetni a kutyát, majd ki kell lépni mellőle. Csak apránként szabad növelni a kilépés távolságát. Ha közben feláll a tanonc, azonnal le kell rántani a pórázt! Fontos, hogy a kiképző mindig menjen vissza a fekve maradt kutyához, és dicsérje meg szófogadásáért. Következzen a “Hozzám!”. Ehhez a “Fekszik!” vezényszó után el kell távolodni a kutyától, és ezután hívni kell a “Hozzám!” paranccsal. A harmadik legyen a “Hozd!”. Az elejtett vagy eldobott tárgy visszahozására rá kell bírni a kutyát — lehetőleg úgy, hogy amikor azt visszahozza, akkor kézbe adja a tárgyat. A tanításhoz a legjobb a blöki legkedvesebb játékát használni!

A természet apró viccei

Maradjunk a Pilisben, de váltsunk évszakot! Nem is tudom, hogy késő ősz volt-e, netán kora tavasz? Annyi biztos, hogy vastagon öltöztünk. Közel jártunk ahhoz a fennsíkhoz, ahol a vaddisznókaland megesett. Szélcsendben haladtunk a tetőn, amikor valami morajló, búgó hangra figyeltünk fel a hátunk mögött. Barátnőm azon nyomban megfordult. A távoli dombtető hatalmas fáinak csupasz koronái majdnem földig hajoltak a hirtelen szélrohamtól! Pillanatokon belül minket is elért, és taszított egyet rajtunk. Az ismétlődő széllökések közben szürke fellegek öntötték el az eget. Hatalmas hózápor tört ránk, és öltöztette fehérbe a tájat. Még pislogni is elfelejtettünk. Alig öt percig hullt a hó, aztán elfogyott. Negyedóra múlva kisütött a nap, és olyan meleg lett egyszeriben, hogy ki kellett gombolni a kabátunkat. Felvidultunk — humoros kedve van ma a természetnek! Valóban az volt, mert kisvártatva megismételte az egészet: jött előbb a szélroham, majd a hózápor! Újra fehérbe öltözött hegy is, völgy is. Kabátunk övét szorosabbra vettük, még a nyakunkat is mélyen behúztuk a felhajtott gallér mögé.

— Bolond ez az idő, nem humoros! — állapítottuk meg. Teltek a percek: múlt a tél, jött a tavasz. Újra verőfényben fürdött a táj — pazar bohóckodást éltünk meg aznap.

A másik alkalommal igazán tél volt. A Duna partja feketébe öltözött, ám pár száz méteres meredély után fehérben pompázott a táj. Reggel kilenckor vágtunk neki — mentünk csak úgy, az orrunk után. Egy magasabb helyen hatalmas, piros folt jelezte, hogy vadorzók jártak ott az éjjel: nagy vad látta kárát. Kézen fogva mentünk: a fehér botot beakasztottam a hátizsákom egyik karabinerébe. Mentünk, mendegéltünk, míg farakások mellé nem értünk.

— Falatozzunk egyet! — javasoltam, és letelepedtünk egy-egy rönkre. Kicsi is kapott kekszet. Csillogott a szeme a rengeteg hótól, mert imádja — erről majd később. Csak amikor szedelőzködni kezdtünk, akkor tűnt fel, hogy nincs meg a fehér botom! Irány vissza! Nevetve bandukoltunk föl az emelkedőn. Ugyancsak megmosolyognának, ha elmesélném, hogy kiránduláson elhagytam a botot! Húsz perc séta után barátnőm észrevette az elveszett eszközt.

— Kész csoda, hogy megláttam! — nyújtotta át. Délután fél négy volt már, mire visszakeveredtünk a partra. Mondhatnám: jobb volt, mint nyáron.

 Az emberi természet apró viccei

Továbbra is elszántan tevékenykedtem a szakosztályban. Rendszeresen részt vettem a negyedévente tartott vezetőségi üléseken. Az egyik tanácskozáson új ötlettel álltam elő — a megszervezését természetesen mindjárt vállaltam is. Rendezzünk egy nagy, kutyás programot a szövetség székházában! Előadónak meghívunk etológust és állatorvost — olyant, aki jeles sportoló volt. Vendégnek meg többek között a vakok általános iskolájának tanulóit a szüleikkel — hogy ne csak a fehér botot lássák, de valami más perspektívát is!

A szövetség egyik funkcionáriusa azt mondta nekem egyszer:

— Én csak méltósággal tudom viselni a vakságot!

Hát, én meg tán bele is pusztulnék, ha úgy kéne tennem — és akkor most finom voltam. Éppen ezért merész ötlettel álltam elő: Rendezzünk gyorsasági versenyt is! A starthely a Hungária körúton lenne, ahonnan a mellékutcákon kellene eljutni a szövetség székházába, és a nagyteremben lenne a cél! Külön versenyeznének a csak fehér bottal indulók és külön a vakvezető kutyások. Mivel az útvonal azonos lenne, mi, kutyások felajánljuk: ha a győztes fehér botos ideje jobb lesz, mint a leggyorsabb kutyásé, akkor értékes ajándékot — átlátszó mézesmadzagot — adunk neki! Az egész felhajtást megfelelő technikai segítséggel kihangosítva közvetítené néhány szpíker, hogy az utcán drukkoló, vagy a székházban várakozó látássérültek se maradjanak le a verseny izgalmáról — a médiát is meg kívántam hívni erre a rendhagyó eseményre.

Úgy véltem, a kisiskolás gyermekek és szüleik nem csak jót szórakoznának, de egyúttal példát is kapnának egy másfajta életszemléletre! A rendezvény üzenete kifelé az lett volna, hogy a nem látó embereket nem kell sajnálni! Sőt, adott esetben akár fel is lehet nézni rájuk, teljesítményükre. Az egész napos programot sokszínű, szórakoztató műsor zárta volna. Dióhéjban ennyit javasoltam, a többiek meg rábólintottak.

Kicsi: Ez már döfi! Végre megpezsdül valami ebben a langymelegben! Egyik este villamosra szálltunk — hármasban —, hogy elmenjünk a Hungária körút és az Erzsébet királyné útja kereszteződésébe. Onnan gyalogoltunk vissza a Pálma utcáig.

—Itt lenne a start — mondta Laci a barátnőjének. — Szép lassan végigjárjuk a tervezett útvonalat. Megnézzük, mennyire biztonságos a csak fehér bottal közlekedők számára.

Komótos léptekkel, kerülővel elsétáltunk a székházig — útközben minden apró részletet megbeszéltek. Ezután visszasétáltunk a tervezett rajthelyhez.

— Akkor most időre megyünk! — mondta a gazdám.

Laci barátnője indított minket. Veszett iramban kezdtünk. Az első keresztutcánál jobbra kellett kanyarodni, majd tovább. Hogy ne a legegyszerűbb útvonalat járjuk be, befordultunk az első, jobbra lévő mellékutcába: a járda szűk volt, tele parkoló autókkal. Nem törődtünk az akadályokkal, igyekeztünk minél gyorsabban haladni. Egy derékszögű kanyar után még egy kis vágta, újabb jobbkanyar, és padlógáz a szövetség nagykapujáig, ott fel a lépcsőkön az épület kapujáig. Ott Laci egyszer csak azt mondta: — Pihenj! — Nem kellett kétszer mondania, egyből leültem. Mind a hárman erősen lihegtünk! Ahogy gazdám meghallotta az időeredményt, aprókat bólogatott. — Tíz-húsz másodpercet még lehet rajta javítani, de ez most nem érdekes — mondta, és hazamentünk.

Belekezdtem a szervezésbe. Megtaláltam a szükséges segítőket. A következő lépésben a székházat kellett megszerezni a kiszemelt időpontra: az illetékes áldását adta rá. — Akkor már sínen vagyunk! — lelkendeztem. Persze hamarosan kiderült, hogy magasabb helyen is jóvá kell hagyatni az ötletet.

Nosza, menjünk új áldásért! Két vakvezető kutyás társammal foglaltunk helyet az irodában — ahol végül is négyen voltunk. Hosszasan érvelt a két fél — akiknek tulajdonképpen egy oldalon kellett volna állniuk. Végül is az derült ki, hogy áldást ugyan nem kapunk az ötletre, de az nem is lényeges, mert dönteni ott kell, ahol egyszer már döntöttek. Mindhárman tisztában voltunk vele, hogy ez csak afféle porhintés! Hogy rövidre fogjam: pár hét múlva kaptam egy hivatalos levelet, amiben elutasították a kérelmemet. A levélből a sok lényeges “üzenet” mellett egy teljesen lényegtelen apróságot emelek ki. A feladó címének Május 1. út 47. volt feltüntetve a levél alján — ekkor már több mint tíz éve Hermina út 47. volt a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége székházának címe. Erről ennyit!

Nem tagadom, kissé lelombozott az elutasítás, de nem ez volt a legmegrázóbb élményem. Csikorogtak a szakosztály kerekei a vezetőségi üléseken — legalábbis az én vérmérsékletemmel nézve. Kérdezhetnénk: ugyan, hol mennek gördülékenyen a dolgok? Ám amikor arról beszéltem a többieknek, hogy mi mindent kívánok még tenni, egyre inkább valamiféle érdektelenséget éreztem társaimban. Ahogy gondoljátok… — vélekedtem magamban. A legközelebbi ülésen megköszöntem az elmúlt egy év lehetőségét, további jó munkát kívántam, és eljöttünk Kicsivel.

 Nyulat a tepsibe!

Szerencsére nem minden történik úgy, ahogy nem kéne! Rám csörrent az egyik barátom:

Lenne kedved egy rövidebb kiránduláshoz? Egyúttal megismerhetnéd a menyasszonyomat is! — Ha kirándulásról van szó, akkor az én szótáramban csak az “igen” válasz létezik. A hölgy igen szimpatikusnak bizonyult, és nagy szeretettel fordult Kicsi felé is. Beszálltunk az autóba, felvettük a közúti forgalom ritmusát, és elhagytuk a várost. Egy friss ismeretség, esküvői készülődés regiment témát ad a beszélgetésre.

— Van-e már tepsitek? — érdeklődtem az asszonyjelölttől.

— Nem is tudom pontosan — felelte kis habozás után.

— Mert ha van, akkor Kicsi szívesen fog sütnivalónak vaddisznót vagy nyulat!

Elnevették magukat az elöl ülők. Már a turistaházhoz vezető aszfaltút emelkedő szakaszán tartottunk, amikor bevillant: erre már jártam hajdanán — épp ezen a szakaszon telt el erejével az a két paripa, amiknek egy külföldi turistákkal teli parasztszekeret kellett volna felvontatniuk. Jóleső érzéssel nyugtáztam a felismerést. Megérkeztünk. Kikecmeregtünk a kényelmes járműből. Egy üveg komlóital elfogyasztása után a turistatérkép fölé hajoltunk, és kinéztünk magunknak egy kisebb erdei kört.

Kicsi: Fülledt meleg volt. Kényelmes tempóban indultunk az erdőnek. Váratlanul ért ez a kiruccanás: csak az indulás pillanatában tudtam meg, hová is megyünk. Szokás szerint szabadon kóricálhattam a pocsolyákkal bővelkedő, gidres-gödrös úton. Útközben többször is megjegyezték vendéglátóink Lacinak:

— Mintha fáradt lenne Kicsi! Nagyon enerváltan szedi a lábát!

Kicsi: Kulturált kutyához illően elengedtem a fülem mellett a sértő megjegyzéseket. Már vagy az út háromnegyedét is megtettük, amikor az erdei iskola közelébe értünk. A többiek előtt poroszkáltam. Egyszer csak mit látok? Egy süldő nyúl ugrik ki a bokorból az orrom előtt! Szinte csak egy falásnyi csöppség — tán füzetért és írószerért siet a tanévkezdés előtt a boltba? Amint észrevett a zöldfülű tapsifüles, szedni kezdte a lábát — talán rájött, hogy ha nem siet, bezár a bolt? Ebből a felismerésből kiindulva utána iramodtam.

Velőtrázó sikítás rettentett meg a békésnek mutatkozó erdő közepén.

— Kicsi egy kisnyulat kerget! Szóljál rá, Laci! — rémüldözött mellettem a leendő háziasszony.

— Na ugye, hogy mégsem olyan fáradt az a német juhász?! — súgtam a rémült hölgy fülébe.

— Jujj, megfogja azt az ártatlan kis nyuszit! — fordult felém rimánkodva. — Eközben a vőlegény harsányan kurjongatta a kutya nevét.

— Kapcsolj vissza két sebességet, Kicsi! — adtam ki az utasítást. A nyuszi elég tapasztalatlan volt még, mert összevissza szaladozott a nyílt terepen, de idővel csak megjött az esze, és bevetette magát a sűrűbe — barátom szorgosan beszámolt az eseményekről.

— Meg tudta volna fogni a nyulat Kicsi, ha akarta volna? — érdeklődtem.

— Szerintem igen — közölte határozottan.