79. MEKKORA HÚS — pankráció (1975.)

Középiskolai pályafutásom első két évében egy olyan osztályba járhattunk diáktársaimmal, amelynek délelőtt és délután is voltak tanórái. A délután ötkor befejeződő tanításnak ellentételezése, az „otthon tilos tanulni” jelmondat lett. Az egész napos maradás megkövetelte tőlünk, az iskolai étkeztetésbe való szerves beépülést. A konyhás itt is nagy svihák volt, mert délutánonként az iskolakapun mindig degeszre tömött szatyrokkal távozott. Ezt a számunkra testsúly növekedést gátló valóságot szóvá tettük a tanároknak, mire a kalória tolvajt egyszer fülön csípte a diri: nem kis kárörömünkre.

Az egyik ebéd emléke vegyes ízt hagyott a számban. Történt, hogy másodiknak krumpli főzelék dukált, valamilyen feltéttel. Lendületesen kanalaztam a mannát, amikor is egy termetes csótány bukott fel a főzelék tetejére. Az ínyencség megreklámozása nem maradhatott el. A körülöttem ülő fiú osztálytársak jó hangosan még rá is tettek egy-két lapáttal:

— Mekkora húst kaptál!

— Disznóság!

— Biztosan rokonod a konyhás!

A távolabbi asztaloktól érdeklődve felálló kamaszok kíváncsian lestek az előttem lévő tányérba. A rászedettség érzésével, vagy egy újabb élettapasztalattal gazdagodva huppantak vissza a helyükre — mi pedig kárörvendve röhögcséltünk rajtuk. Addig-addig bámultak a tányéromba, míg meguntam a reklámtevékenységet. Gondoltam egyet. Felálltam, kezemben a második fogás megmaradt tartalmával elsétáltam a tanárok étkezdéjébe, ahol bemutattam a speciális fogást. Meg lett az eredménye, mert több tanárnak is hirtelenjében elment a kedve az evéstől.