Vidám napot / mekkora hús...,

Iskolai ebédlő hangulat a hetvenes évek közepéről.

A középiskolai pályafutásom első két évében egy olyan osztályba járhattunk diáktársaimmal, amelynek délelőtt és délután is voltak órái. A délután ötkor befejeződő tanításnak ellentételezése az otthon tilos a tanulás szlogenje volt. Az egész napos bent lét megkövetelte az iskolai étkeztetésbe való szerves beépülésünket. A konyhás itt is nagy svihák volt, mert délutánonként mindig degeszre tömött szatyrokkal lódult ki az utcára. Ezt szóvá is tettük a tanárok előtt, mire a diri egyszer fülön csípte a kalória tolvajt: nem kis kárörömünkre.

Az egyik ebéd emléke vegyes ízt hagyott a számban. Történt, hogy másodiknak krumpli főzelék dukált, valamilyen feltéttel. Kanalaztam a mannát, amikor is egy termetes csótány bukott fel a főzelék tetejére. Az ínyencség megreklámozása azonnal megtörtént a haverok között: a körülöttem ülő osztálytársak pedig jó hangosan rákontráztak — Mekkora húst kaptál! A minket körbevevő asztaloktól felálló kamaszok kíváncsian bámultak a tányéromba. Addig-addig kukucskáltak bele — immár a rászedettség savanykás mosolyával az arcukon — míg nem elment a kedvem az evéstől. Felálltam, és kezemben a második fogás megmaradt tartalmával, bementem a tanári étkezdébe, és bemutattam a speciális fogást. Meg lett az eredménye, mert több tanárnak is hirtelen elment a kedve az ebédtől.