Megzsarolt szeretet

Megszólalt a kaputelefon. Várakozással teli hangulatban szólt bele az idős hölgy:

– Ki az?

– Jó napot kívánok, Miu vagyok! Pár nappal ezelőtt én jelentkeztem be önhöz.

Nemcsak a kapubejáró nyílt ki, hanem a lakásajtó is feltárult. A lépcsőházban közeledő léptek zaja hallatszott. Hamarosan szemtől szemben állt a nyolcvanon túli hölggyel az érkező. Kissé feszengve ismét bemutatkozott.

– Én pedig a jó barát vagyok – mondta lazán az idős hölgy, majd hozzátette: – Bújj be! – hangzott kedélyesen, és a lány mögött bezárult az ajtó.

A fogadtatás melegségéből bátorságot merítve megkérdezte:

– Tegeződhetünk?

– Másként szóba sem állnék veled.

Nem volt mindennapi izgalomtól mentes az előttük álló beszélgetés, mert most találkoztak először. A köztük lévő hatvan évnyi korkülönbség is kérdőjelként lebegett a fejük felett.

– Bárhová leülhetsz – igazította útba a lányt a háziasszony.

A legközelebbi fotelben elhelyezkedett Miu, majd óvatosan körülnézett: letisztult praktikussággal volt berendezve a szoba. Ezalatt a konyhából kezében

üdítővel, poharakkal és rágcsálnivalóval tért vissza az idős nő.

– Felvállalhatnám előtted a pincér szerepkörét, de nekem egyszerűbb, ha te töltesz magadnak – közölte.

Ekkor a belső nyugalmat árasztó arcba hosszasabban belefeledkezett a lány. Meglepődött a felismeréstől, de nem tette szóvá.

– Átvehetem a jelképes háziasszony szerepkörét? – és értették egymást.

A poharak csurig lettek töltve innivalóval, a harapnivaló is megtalálta a helyét az asztalon.

– Kezdhetjük? – indított Miu.

– Uccu neki!

– Ugye te vagy a nagypapám felesége?

– Igen, a második. Családilag nem vagyunk senkik egymásnak, de emberileg lehetünk barátok.

– Köszönöm.

– Hogyan találtál rám?

– Nem volt könnyű, nagyon sokáig tartott – érkezett a kurta válasz, majd témát váltott: – Mennyire ismered a családi történetünket?

– Elég jól. De előre jelzem, csak a magam nevében beszélek. Nem ítélkezem, csak hangosan gondolkodom.

– Te meg én találkoztunk már?

– Igen, többször is. Én voltam a negyedik, aki a születésed után a kezébe vehetett. Az első évfordulódat ebben a lakásban ünnepeltük meg. Lobogó gyertyával megtűzött, hatlapos krémest kaptál, amelyet eleinte csak bámultál, majd csuklóig belemarkoltál. Később az egyik kedvenc gyermekkori játékommal, a búgócsigával is játszottunk. Amikor már négykézláb fedezted fel a világot, bosszantásul hátulról megfogtam az egyik lábadat, mire erőteljesebben magad után akartad húzni, de mivel nem sikerült, felvisítottál. Fürge közlekedésed miatt „úttörővasútnak” neveztünk el, és felvetődött bennünk ötletként a gyermekvasutasság jövőképe is – de talán ennyi elég is lenne.

– Légy szíves, folytasd, mert ezekről az évekről semmilyen emlékem, információm nincs!

– De ebben a történetben nem én vagyok a fontos számodra... – mivel azonban a rövid kivárást követően sem szólalt meg a lány, a háziasszony így folytatta:

– A nagypapád többször is megjegyezte, hogy őt senki nem szerette annyira, mint te.

Hangtalanul egyet nyelt Miu, majd a szeme sarkában megjelenő könnycseppet kitörölte.

– Nem egészen kétéves korodig ismerhettünk téged – fűzte hozzá az idős hölgy, de mivel érzékelte a hangtalan elérzékenyülést, kivárt. – Szerintem téged szeretett a legjobban. Teljes nyitottsággal voltatok egymás iránt. Ha a közeledben tudhatott, mosoly terült szét az arcán, és már pörögtél is. Egyszer, amikor érkezett hozzátok, nyitott ajtóval vártátok. A résben ácsorogtál totyorogva, és amikor megláttad, elkezdtél páros lábbal ugrálni, közben örömittasan halandzsáztad: papainnyo-papainnyo! Ez a számára megdicsőülést jelentő visszaigazolás egyszer s mindenkorra, kitörölhetetlenül beleégett a lelkébe. Lehettetek a lakásban, a játszótéren, egyre ment. Lekötött téged, játszott veled, mindenfélére tanított. Aközben bőven hagyott időt a mikrovilág felfedezésére is.

A játszótér közelében nap mint nap a gazdájával együtt megjelent egy lakótelep-szerte közkedvelt kutya, akit mindegyik kölyök meg akart dögönyözni. A langaléta lókötők mögé, a sorba utolsónak beállított téged, mint egy tökmagot, te pedig türelmesen kivárva az idődet, eljutottál a blökihez. A fürdőszobában a szájába vett vizet játékból az arcodba fröcskölte. Meglepetésedben azt sem tudtad, mit kezdj az előállt ismeretlen helyzettel, de mivel ő elnevette magát, vele nevettél te is. Ekkor valaki érdeklődve kinyitotta az ajtót, mert kíváncsi volt a vigasság okára, de ti örömbandaként összetartottatok, és nem árultátok el.

Rendszeresen otthon megfőzött étellel állított be hozzátok a nagypapád. Addig kanalaztad az eléd tett, illatozó burkolnivalót, amíg a gyomrocskád képes volt tágulni. Imádtad a pulykanyakból készült húslevest, a tojásos kenyeret. Amikor pedig észrevetted a netről lehalászott, szuper egészségesnek kikiáltott recept házi koszt változatát, kézzel-lábbal tiltakoztál ellene – eredményesen.

Elhallgatott a házigazda, mert eszébe jutott valami, de már mondta is:

– Szívesen odaajándékoznám neked a búgócsigát emlékbe.

– Megvan még?

– Meg hát. Nagyapádtól kaptam úgy 60 éves koromban, emlékül a gyermekkoromra.

– Nem fog hiányozni neked?

– Barát barátnak szívből ajándékoz.

– Nagyon szépen köszönöm.

Felállt a nő, a lány háta mögé került, és a szekrény mélyéből előhalászta a játékot. Megállt a fotel mellett. A padlón a nyomókar többszöri lenyomásával erőteljesen lendületbe hozta a pörgettyűt, amely hangosan felbúgva, ide-oda kacsázva, egyre halkulva muzsikált, majd egyensúlyát vesztve az oldalára billent.

– Tessék – adta Miu kezébe.

– Jé, nem is láttam még ilyet! – Felállt, és ő is lendületbe hozta a csodamasinát. – De jópofa! – nézte csillogó, gyermeki szemmel. Eközben elégedetten visszaült a helyére az ajándékozó.

Ismét a csend vette át a főszerepet. Mindketten magukba mélyedtek, aközben pedig egyre közelebb kerültek egymáshoz.

– Milyen volt a gyermek- és a felnőttkora a nagypapámnak?

– Kaotikus. De a maga tehetsége szerint mindig tett ellene annyit, amennyire képes volt. Az életben semmit nem kapott ingyen, mindenért keményen meg kellett dolgoznia. Imádtad a nagymamáját, mert náluk békesség honolt. Nagypapájától falusi gyerek kezébe való karikás ostort kapott játéknak, amely idővel ereklyévé vált számára.

– Olyanná, mint neked a búgócsiga?

– Igen, de az övé legalább eredeti volt – majd folytatta:

– Egyedül, saját keresetéből nevelte fel a lányát. Ha szükség volt rá, hétvégéken is dolgozott. Sportoltatta, kitaníttatta. Ő volt a mindene. De saját élettapasztalatából merítve száz szemmel figyelt rá, hogy az ő élete könnyebb legyen, mint amilyen az övé volt. Ez persze magában hordozta a konfliktus lehetőségét is.

– Előfordult közöttük olyasmi?

– Nem is egyszer. A nézeteltérés lerendezése során mindig a végeredmény a fontos.

– Hallgatlak.

– Emberismeretből is jelesre vizsgázott. Az előkerülő legújabb udvarlóban is meglátta a képességeket, és ezt kivetítette a távoli jövőbe – így próbált

a lánya javára lenni. De mint ezt a két-három évtizednyi gyermeknevelési tapasztalattal rendelkező szülők már kívülről fújják: leginkább fából vaskarika

az egész.

– Neked van gyereked?

– Nincs.

– Szerettél volna?

– Igen, de közbejött...

– Értem – vágott közbe Miu.

– Hiányzik?

– Nem.

– Miért?

– Mert az életnek számtalan értelme lehet. Ebből a szempontból nem tuti a gyermek sem.

– Mi a tuti?

– A felelet erősen függ a válaszadó mindenkori életkorától. Legtöbben a szeretetet favorizálják, de az is kihunyhat. A teljes körű bizalom a korom szerinti megfejtés. Megkérdőjelezhetetlen képlet csak a számok világában létezik.

– Visszatérve a mi családunkra: mit látott bele a távoli jövőbe a nagypapám?

– Sok jót nem. Amit előre beharangozott, bekövetkezett.

– Ezt a későbbiekben is így értékelték?

– Ki szereti bevallani a tévedését? Ha valaki rálép egy útra, előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, ahonnan már nincs vissza, csak tovább. Inkább meghasonul a helyzettel, mintsem vesztesként tűnjön fel.

– Én mikor kerültem képbe?

– A virágszál természetétől fogva illatozik, hogy magához csalogassa a kiszemelt porzót. Ha nagyon szeretné magának, mindent megtesz érte, hogy a leggyönyörűbb rabláncra felfűzhesse.

– De ez így a normális. Vagy nem?

– A másikat olyanra rávenni, amit kora felnőttkora óta kizárt az életéből?

Ekkor észbe kapott a háziasszony:

– Ezt nem lett volna szabad elmondanom. Sajnálom. Tudod, nincs ember hiba nélkül.

– Végül is nem baj, hogy kifutott a szádon – szólalt meg halkan Miu. – Legalább megkaptam a választ egy engem belülről régóta feszítő kérdésre.

– Milyen előkép él benned, ahogy szemléletesen mondtad, a porzóról?

– Ő az élet nagy vesztese: magányos, sérülékeny, antiszociális, pedig alapvetően jóindulatú. A családi fészek szeretethiánya a fertőzött csíra. És egyszer csak rádöbbenhetett élete tragikomédiájára: ismételni kezdte magát az átkos múlt. Nem más ő, mint egy igazi áldozat – ezt gondolom róla, a tévedés jogát fenntartva.

– Tehát megérkeztem a történetbe – mondta kissé elmerengve.

– Igen, nagypapádnak reménységnek.

– Ismerted a dédszüleimet?

– A dédit. Megadatott neki a teljesség. Te voltál neki a Prüntyije.

– Mitől robbant szét a hóbelebanc?

– Egyrészt az előre beharangozott nagypapa-jövőkép beigazolódott. Másrészt a lánya ezt számára megfelelőnek kommunikálta vissza, és ezt otthoni, átlátszó családi színjátékkal próbálta hitelesíteni. A háttérben meghúzódott az édesanyád féltékenysége is: mindig vidám voltál a nagypapád mellett, míg a szüleidnél ez nem volt elmondható. Az első löketet édesanyád napról napra való, váratlan és rohamos fizikai leamortizálódása adta. A nagypapád nem tudta hova tenni a dolgot; arra gondolt, mivel minden teher a lánya vállán nyugszik, ez az ok. Ez pedig úgy csapódott le nála, hogy ő bezzeg megmondta, mi sül ki ebből. De itt már az is belekavart, hogy a te érdekedben elvárta volna tőlük: a születésed előtt házasodjanak össze, amiről azok hallani sem akartak. Édesanyád állapotának rosszabbodása visszatérő téma lett közöttük, ami őt kínosan érintette. Ezt hárítva idővel közölte a nagyapáddal, hogy ezután hetente csak egyszer jöjjön. Olaj volt ez a tűzre. Eközben az édesapád végig hallgatott, mert anyád ezt a szerepkört osztotta rá – nem véletlenül. A csillagok rossz állása idézte elő a főbonyodalmat: édesapád jól átgondolva nagyszabású anyagi manőverbe kezdett, és minden tutinak látszott. Ám az ördög sosem alszik, és egy csapásra minden dugába dőlt. Szüleid addigi stabil anyagi helyzete kritikusan megrendült – elúszott az összes pénz, és talán annál is több veszett oda. Mindketten padlót fogtak, ez távolról lerítt róluk. Piszkos nagy pechjük volt, és hosszú évekbe telt, mire kiheverték. Odalett a nagypapád ajándékpénze is, aki nem feledkezett meg arról, hogy a lakásotok enélkül nem lett volna meg, és a felelős kiléte egyértelművé vált a szemében. Ezt súlyosbította, hogy édesapád anyagi értelemben véve semmit nem hozott a családba, sőt még egy ingatlanról is lemondott jómódú szülei javára.

– Lehetett volna másként?

– Az anyagi bukta nélkül talán igen. De másvalami is előállt. Teljesen beléd habarodott a nagypapád: te voltál a mindene. Ezt felismerve az édesanyád megpróbálta a családi szálak mozgatását saját kezébe kaparintani. A boldogság mámorától megittasodott nagypapád szemére pedig hályogként rátelepedett a vakság. Eleinte nem vett észre semmit az egészből. Ezt a szálat túlzóan túlbecsülte az édesanyád, nagypapád személyiségét pedig jócskán alulértékelte. Téves helyzetértékelésből csak hibás döntés hozható.

Egyre gondterheltebbé vált Miu arca. Az öröm és a keserv hullámai egymást váltva ostromolták a lelkét. Segélykérő tekintettel nézte az idős hölgyet.

– Hány éves vagy? – szólalt meg a háziasszony.

– Huszonöt.

– Mindezeket nem szabad hagynod magadba beleégni. Az egészet tekintsd egy mozinak. Amire szükséged van belőle, tartsd meg, a többivel a kukába! Bőven fog a válladra cókmókot pakolni az élet, éppen elég lesz puttonynak.

– Huh! – szakadt ki a lányból.

– Most jön a feketeleves? – kérdezte megadva magát.

– Jól érzékelhetően beállt a mosolyszünet apa és lánya között. Nagypapád kirekesztve mellőled, édesanyád pedig a mesterterven gondolkodott. Te lettél megtéve tétnek.

– Én?

– Édesanyád közölte telefonon a nagypapáddal, hogy a későbbiekben havonta egyszer, kétórányi időtartamra felmehet hozzátok, hogy veled lehessen. Hogy mikor, azt majd ő megmondja – tette hozzá. Ekkor előremenekülve megkérdezte a nagypapád: – Beszélhetek Miuval? Erre a válasz egy teátrális „nem” volt, majd kihangsúlyozva hozzátette: – Majd ha én akarom. – És ez az utolsó érdemleges képkocka.

Némán elsírta magát a lány. Percekkel később erőtlen, szipogó hangon megkérdezte:

– Ki volt a hibás?