Megzsarolt szeretet

Megszólalt a kaputelefon. Várakozással teli hangulatban szólt bele, az idős hölgy.

— Ki az?

— Jó napot kívánok, Miu vagyok. Pár nappal ezelőtt én jelentkeztem be magához.

Nem csak a kapubejáró nyílt ki, hanem a lakásajtó is feltárult. A lépcsőházban közeledő léptek hallatszottak. Hamarosan szemtől szemben állt a nyolcvanon túli hölggyel, az érkező. Kissé feszengve ismét bemutatkozott.

— Én pedig a jó barát vagyok — lazán, majd:

— Bújj be — hangzott kedélyesen, és a lány mögött bezárult az ajtó.

A fogadtatás melegségéből bátorságot merítve, megkérdezte:

— Tegeződhetünk?

— Másként szóba sem állnék, veled.

Nem minden izgalomtól mentes volt az előttük álló beszélgetés, mert érdemben most találkoztak először, egymással. A köztük meglévő hatvan évnyi korkülönbség is kérdőjelként lógott a fejük fölött.

— Bárhová leülhetsz — igazította útba a lányt, a nappaliba belépő háziasszony.

A legközelebbi fotelben elhelyezkedett, Miu, majd óvatosan körülnézett: letisztázott praktikussággal volt berendezve a szoba. Ezalatt a konyhából kezében üdítővel, poharakkal és rágcsálnivalóval tért vissza, az idős nő.

— Felvállalhatnám előtted a Pincér szerepkörét, de nekem egyszerűbb ha te töltesz magadnak — közölte.

Ekkor a belső nyugalmat árasztó arcba hosszasabban belefeledkezett, a lány. Meglepődött a felismeréstől, de nem tette szóvá.

— Átvehetem a jelképes háziasszony szerepkörét?— és értették egymást.

A poharak csurig lettek töltve innivalóval, a harapnivaló is megtalálta a megfelelő helyét az asztalon.

— Kezdhetjük? – indított, Miu.

— Uccu neki.

— Ugye te vagy a nagypapám felesége ?

— Igen, de csak a második. Családilag nem vagyunk senkik egymásnak. Emberileg lehetünk barátok.

— Köszönöm.

— Hogyan találtál rám? — vetette közbe, a barát.

— Nem volt könnyű, nagyon sokáig tartott — érkezett a kurta válasz, majd témát váltott:

— Mennyire ismered a családi történetünket?

— Elég jól. De előre jelzem, csak a magam nevében beszélek. Nem ítélkezek, csak hangosan gondolkodok.

— Te meg én találkoztunk már?

Igen, többször is. Én voltam a negyedik, aki születésed után a kezébe vehetett. Az első évfordulót ebben a lakásban ünnepeltük meg. Lobogó gyertyával megtűzött hatlapos krémest kaptál, amelyet eleinte csak bámultál, majd csuklóig belemarkoltál. Később egyik kedvenc gyermekkori játékommal a búgócsigával is játszottunk. Amikor már négykézláb fedezted fel a világot, bosszantásul hátulról megfogtam az egyik lábadat, mire erőteljesebben magad után akartad húzni, de mivel nem sikerült, fülsértően felvisítottál. Fürge közlekedésed miatt „úttörővasútnak” neveztünk el és felvetődött bennünk ötletnek, a gyermekvasutasság jövőképe is — de talán ennyi elég is lenne.

— Légy szíves folytasd, mert ezekről az évekről semmilyen emlékem, infóm nincs.

— De ebben a történetben nem én vagyok a fontos számodra... — de mivel a rövid kivárást követően sem szólalt meg, Miu, ekként folytatta:

— A nagypapád többször is megjegyezte, hogy őt senki nem szerette annyira, mint te.

Hangtalanul egyet Nyelt, a lány, majd a szeme sarkában megjelenő könnycseppet kitörölte.

— Nem egészen kétéves korodig ismerhettünk téged — fűzte hozzá, az idős hölgy, de mivel érzékelte a hangtalan elérzékenyülést, kivárt.

— Szerintem téged szeretett a legjobban. Teljes nyitottsággal voltatok egymás iránt. Ha közeledben tudhattad, mosoly futott szét az arcodon és már pörögtél is. Egyszer, amikor érkezett hozzátok, nyitott ajtóval vártátok. A résben ácsorogtál totyorogva és amikor megláttad, elkezdtél páros lábbal ugrálni, aközben örömittasan halandzsáztad: papainnyo-papainnyo! Ez a számára megdicsőülést jelentő visszaigazolás egyszer és mindenkorra, kitörölhetetlenül beleégett a lelkébe.

...

— Lehettetek a lakásban, a játszótéren, egyre ment. Lekötött téged, játszott veled, mindenfélére tanított. Aközben bőven hagyott időt a mikrovilág felfedezésére is. A játszó közelében nap mint nap gazdájával együtt megjelent egy lakótelep szerte közkedvelt kutya, akit mindegyik kölyök meg akart tutujgatni. A langaléta lókötők mögé a sorba utolsónak beállított téged tökmagnak, te pedig türelmesen kivárva az időt, eljutottál a bundáshoz.

...

— A fürdőszobában a szájába vett vizet játékból az arcodba fröcskölte. Meglepetésedben azt sem tudtad, hogy mit kezdjél az előállt ismeretlen helyzettel, de mivel ő elnevette magát, vele nevettél te is. Ekkor érdeklődve valaki kinyitotta az ajtót, mert kíváncsi volt a vigasság okára, de ti örömbandaként összetartottatok és nem árultátok el.

...

— Rendre otthon megfőzött étellel állított be hozzátok, a nagypapád. Addig kanalaztad az eléd tett illatozó burkolni valót, amíg a gyomrocskád képes volt tágulni. Imádtad a pulykanyakból készült húslevest, a tojásos kenyeret. Amikor pedig észrevetted a netről lehalászott szuper egészségesnek kikiáltott recept házi koszt változatát, kézzel-lábbal tiltakoztál ellene, eredményesen.

Elhallgatott a házi gazda, mert Eszébe jutott valami, de már mondta is:

— Szívesen odaajándékoznám neked a búgócsigát, emléknek.

— Megvan még?

— Meg hát. Nagyapádtól kaptam úgy 60 éves koromban, emléknek gyermekkoromra való hivatkozással.

— Nem fog hiányozni, neked?

— Barát barátnak szívből ajándékoz.

— Nagyon szépen Köszönöm.

Felállt a nő, a lány háta mögé került és a szekrény mélyéből előhalászta a játékot. Megállt a fotel mellett. A padlón a nyomókar többszöri lenyomásával erőteljesen lendületbe hozta a pörgettyűt, amely hangosan felbúgva ide-oda kacsázva egyre halkulva muzsikált, majd egyensúlyát vesztve oldalára billent.

— Tessék — adta Miu kezébe.

— Jé, nem is láttam még ilyet!

Felállt és ő is beüzemelte a csodamasinát.

— De jópofa! — és csillogó gyermeki szemmel nézte, eközben elégedetten visszaült helyére, az ajándékozó.

Ismét a csend vette át a főszerepet. Mindketten magukba mélyedtek és aközben egyre közelebb kerültek egymáshoz.

— Milyen volt a gyermek- és a felnőttkora, a nagypapámnak?

— Kaotikus. De a maga tehetsége szerint mindig tett ellene annyit, amennyire képes volt. Az életben semmit nem kapott ingyen, mindenért keményen meg kellett dolgoznia. Imádta a nagymamáját, mert náluk békesség honolt.

— Nagypapájától falusi gyerek kezébe való karikás ostort kapott játéknak, amely idővel ereklyévé vált számára.

— Olyanná, mint neked a búgócsiga?

— Igen, de az övé legalább eredeti volt — majd folytatta:

— Egyedül, saját keresetéből nevelte fel, a lányát. Ha szükség volt rá, hétvégéken is dolgozott. Sportoltatta, kitaníttatta. Ő volt a mindene. De saját élettapasztalatából merítve százegy szemmel figyelt rá, hogy az ő élete könnyebb legyen, mint amilyen az övé volt. Ez persze magában hordozta a konfliktus lehetőségét is.

— Előfordult közöttük olyasmi?

— Nem is egyszer. A nézeteltérés lerendezése során mindig a végeredmény a fontos.

— Hallgatlak.

— Emberismeretből is jelesre vizsgázott. Az előkerülő legújabb udvarlóban is meglátta a képességeket és ezt kivetítette a távoli jövőbe — így próbált a lánya javára lenni. De mint ezt a két-három évtizednyi gyermeknevelési tapasztalattal rendelkező szülők már kívülről fújják:leginkább fából vaskarika az egész.

— Neked van gyereked?

— Nincs.

— Szerettél volna?

— Igen, de közbejött... — értem, vágott közbe, Miu.

— Hiányzik?

— Nem.

— Miért?

— Mert az életnek számtalan értelme lehet. Ebből a szempontból nem tuti a gyermek sem.

— Mi a tuti?

— A felelet erősen függ a válaszadó mindenkori életkorától. Legtöbben a szeretetet favorizálják, de az is kihunyhat. A teljes körű bizalom a korom szerinti megfejtés. Megkérdőjelezhetetlen képlet csak a számok világában létezik.

— Visszatérve a mi családunkra, mit látott bele a távoli jövőbe, a nagypapám?

— Sok jót, nem. Amit előre beharangozott, bekövetkezett.

— Ezt a későbbiekben is így értékelték?

Ki szereti bevallani a tévedését? Ha valaki rálép egy útra, előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, ahonnan már nincs vissza, csak tovább. Inkább meghasonul a helyzettel, mintsem vesztesként tűnjön fel.

— Én mikor kerültem képbe?

— A virágszál természetétől fogva illatozik, hogy magához csalogassa a kiszemelt porzót. Ha nagyon szeretné magának, mindent megtesz érte, hogy a leggyönyörűbb rabláncra felfűzhesse.

— De ez így a normális. Vagy, nem?

— A másikat olyanra rávenni, amit kora felnőttkora óta kizárt az életéből?

Ekkor észbe kapott, a háziasszony:

— Ezt nem lett volna szabad elmondanom. Sajnálom. Tudod, nincs ember hiba nélkül.

— Végül is nem baj, hogy kifutott a szádon — szólalt meg halkan, Miu. Legalább megkaptam a választ egy engem belülről régóta feszítő kérdésre.

— Milyen előkép él benned, ahogy szemléletesen mondtad, a porzóról?

— Ő az élet nagy vesztese: magányos, sérülékeny, antiszociális, pedig alapvetően jóindulatú. A családi fészek szeretethiánya a fertőzött csíra. És egyszer csak rádöbbenhetett élete tragikomédiájára: ismételni kezdte magát, az átkos múlt. Nem más ő, mint egy igazi áldozat — ezt gondolom róla, a tévedés jogát fenntartva.

— Tehát megérkeztem a történetbe — kissé elmerengve.

— Igen, nagypapádnak reménységnek.

— Ismerted a dédszüleimet?

— A dédit. Nagymamaként megadatott neki a teljesség. Te voltál neki, a Prüntyije.

— Mitől robbant szét a hóbelebanc?

— Egyrészt, az előre beharangozott nagypapa jövőkép beigazolódott. Másrészt, ezt számára megfelelőnek kommunikálta vissza, a lánya. Ezt otthoni családi átlátszó színjátékkal megpróbálta hitelesíteni. A háttérben rejtetten megbújt édesanyád részéről egyfajta féltékenység is: mindig vidám voltál a nagypapád mellett, ugyanez nem volt elmondható a szüleid esetében. Az első löketet édesanyád napról napra való váratlan és rohamos fizikai leamortizálódása adta meg. Nem tudta hova tenni a dolgot a nagypapád, arra gondolt, mivel minden teher a lánya vállán nyugszik, ez az ok. Ez pedig akként csapódott le nála, hogy ő bezzeg megmondta, hogy ez fog kisülni az egészből. De itt már az is belekavart a dologba, hogy a te érdekedben elvárta volna tőlük, hogy megszületésed előtt összeházasodjanak, amiről hallani sem akartak. Édesanyád állapotrosszabbodása visszatérő téma lett közöttük, kínosan érintette őt. Ezt hárítva, idővel közölte nagyapáddal, hogy ezután hetente csak egyszer jöjjön. Olaj volt a tűzre. Erőteljesen lángot vetett a zsarátnok. Eközben egyre csak hallgatott az édesapád, mert ezt a szerepkört osztotta ki rá, az édesanyád. Nem véletlenül. A csillagok rossz állása idézte elő a főbonyodalmat. Jól átgondolva, nagyszabású anyagi manőverbe kezdett, az édesapád: minden tutinak látszott. Ám az ördög sosem alszik és egy csapásra minden dugába dőlt. Kritikusan megrendülhetett szüleid addigi stabil anyagi helyzete — elúszott az összes pénz és talán annál is több veszhetett oda. Padlót fogtak mindketten, ez távolról lerítt róluk. Piszkos nagy pechjük volt. Hosszú évekbe telt, mire kiheverték. Viszont odalett a nagypapád ajándékpénze is és nem feledkezett meg róla, hogy a lakásotok anélkül nem lett volna. A mindezekért felelős személy kiléte pedig egyértelművé vált a szemében. Ezt súlyosbította, hogy anyagi értelembe véve semmit nem hozott a családba, az édesapád, sőt még egy ingatlanról is lemondott a jómódúnak tekinthető szülei javára. Végletekig kiéleződött a helyzet apa és lánya között.

— Lehetett volna másként?

— Az anyagi bukta nélkül, talán igen. De másvalami is előállt. Teljesen beléd habarodott, a nagypapád: te voltál a mindene. Ezt felismerve a családi szálak mozgatását megpróbálta saját kezébe kaparintani, az édesanyád. A boldogság mámorától megittasodott nagypapád szemére pedig hályogként rátelepedett a vakság. Eleinte nem vett észre semmit az egészből. Ez a szál túlzóan túl lett értékelve, nagypapád személyisége pedig jócskán alá lett becsülve. Téves helyzetértékelésből csak hibás döntés hozható meg.

Egyre gondterheltebbé vált Miu arca. Az öröm- és a keserv hullámai egymást váltva ostromolták a lelkét. Segélykérő tekintettel nézte, az idős hölgyet.

— Hány éves vagy? — szólalt meg, a házi gazda.

— Huszonöt.

— Mindezeket nem szabad hagynod magadba beleégni. Az egészet tekintsd egy mozinak. Amire szükséged van belőle tartsd meg, a többivel a kukába. Bőven fog válladra cókmókot pakolni az élet, éppen elég lesz puttonynak.

— Huh! — szakadt ki, a lányból.

— Most jön a feketeleves? — kérdezte megadva magát.

— Jól érzékelhetően beállt a mosolyszünet apa és lánya között. Nagypapád kirekesztve mellőled, édesanyád pedig a mesterterven gondolkodott. Te lettél megtéve tétnek.

— Én?

— Édesanyád közölte telefonon a nagypapáddal, hogy a későbbiekben havonta egyszer kétórányi időtartamra felmehet hozzátok, hogy veled lehessen. Hogy mikor, azt majd ő megmondja — tette hozzá. Ekkor előremenekülve megkérdezte, a nagypapád: beszélhetek, Miuval? Erre a válasz egy teátrális nem volt, majd kihangsúlyozva hozzátette: majd ha én akarom — és ez az utolsó érdemleges képkocka.

Némán elsírta magát, a lány. Percekkel később erőtlen szipogó hangon megkérdezte:

— Ki volt a hibás?