Megvalósította a tökéletest — mint az anyaméhben
A hoteltól a repülőtér kerítése mellé a tengerparti sétányon négy kilométer után megérkeztünk. Le- és felszálló járatok rögzítésére aligha fogok ennél ideálisabb helyet találni. A promenádtól mintegy 50 méterre húzódik a vele párhuzamos tájolású kifutópálya. Az erős drótkerítés belső oldalának közelében kutyás biztonságiak járőröztek. Az óceánparti sétány mindkét irányban bőven túlnyúlik a bő kilométer hosszú betoncsíkon. A mikrofon és az érkező vagy induló járatok között füves terület. A különböző landolási és startolási fázisok mindegyike megtervezett helyről ideálisan rögzíthető lehetett volna. De olyan erős és kiszámíthatatlanul váltakozó irányú szél kavargott, hogy letettem róla. Tehetetlenül és letörten álldogáltam a tucatnyi fotós között. Eközben folyamatosan jöttek-mentek a járatok, a pár főt befogadó magángépektől a száznyolcvan személy szállítására alkalmas nagyobbakig. Lassan mozdult a lábam. Száz méterenként megállva füleltem a különböző felszálló fázisok hangját. A végén mindegyikét elfújta a szél.
Aki strandolási szándékkal tervez a Kanári-szigetekre
érkezni, annak érdemes tudnia, hogy a legforróbb nyári hónapokban is
A szigeten a fővárostól a repülőtér felé öt kilométerre nyugatra található az igazi homokos strand. A főidényben harmincezres üdülőtelepülés a sziget szeme fénye. Hogy mennyire eurokonform a strand szélében felfedezett budi jellegű mellékhelyiség a belső falán látott több száz csótány miatt, fölösleges ecsetelni. A strand mérete és tisztasága kifogástalan. Fél lábszárig belegázoltam a vízbe, amelyben többen is úsztak. Szétnéztünk a tip-top városban. A hotelek és apartmanházak dzsungelében az éttermek teraszán egy-két vendég fogyasztott. Ennyire tellett kora tavasszal.
Szállásunktól a központi buszvégállomásig gyalogosan szerettünk volna eljutni. Hogy ennek sikerességét mennyire húzta keresztbe a sok útfelbontás és az utcatáblák hiánya, utólag kideríthetetlen. A buszvégállomáson jóval túl, egy autómosó után végre rátaláltunk a kiszemelt járat valahányadik megállójára. A sziget csendesebb déli oldaláról a viharosnak számító északi partra tartottunk, Orzolába. Útközben négy helyen is érdemes lett volna leszállni, de majd a visszafelé úton. A csupasz bazalttájban padlógázzal repesztett a sofőr a szörfösök paradicsoma felé. A végállomáson behúzta a féket. Leszálltunk, a kikötőben találtuk magunkat.
Öregecske motoros ingázott a part és a szigetek között. Az errefelé megszokottnak tekinthető fodros tajtékok láttán, és a vízi jármű kinézetét alapul véve, kalandszámba mehet az átkelés. Hátat fordítottunk az amúgy sem betervezett izgalomnak, másra összpontosítottunk. A sziklás, köves parton megbúvó településen nem lehetett száznál több ingatlan. Többségüket nyaralónak tartottuk. Életvitelszerűen kevesen lakhatják a világvége helyet. Váratlanul ért, hogy a viharosnak lefestett északi parton kegyeibe fogadott minket a megjuhászodott szél. Az úttestet a hullámoktól védő zárt kőkerítés tetejére felkerült a mikrofonállvány. Néhány felvételt készítettem, majd továbbálltunk. Beléptünk a marketba, ahol a helyiek ráérősen lökték a szót. Mivel ebben megfelelő képesség híján nem vehettünk részt, vásároltunk két jégkrémet. Igazi szellemtelepülés. Már emiatt a különcsége okán is érdemes volt felkeresni. Újabb színfolt a palettán.
A visszaútra előzetesen beharangozott látványosságok az aktuális buszmegállótól: tíz kilométer után aszfaltúton megérkezhetünk a sziget keleti csücskében lévő kilátóhoz; a pár lépésre lévő szemgyönyörködtető kaktuszpark (hétszáznál több faj, tízezer példány); Cesar Manrique buborékháza; Jameos de Agua. A buborékház nem más, mint lávakőzetbe vájt zegzugos kortárs lakóház. A Föld gyomra felé aláereszkedve, a többemeletes üreg kiváló lehetőség az önmegvalósításra és a hasonló témában utazó személyek bevonzására, valamint feltűnésre, reklámra. Egyikünk fejében sem fordult meg a lakásváltás ötlete. Kilépve a napvilágra, a dimbes-dombos táj tálcán kínálta a kisebb sétát. A tufatenger környezetet csupán pár ház tarkította. Belegyalogoltunk a tájba. Teljesen mindegy volt az irány. Jameos de Agua. A felülről nyitott vulkanikus eredetű katlanba girbegurba lépcsősoron jutottunk le, kétoldalt színpompás virágzuhatag követte. Odalent a sötét tónusú lávafalakon kreatív virág-installációk precízen megtervezett összképe. A vízzel teli kicsinyke medence partján üldögélve a végtelen nyugalom hatása alá kerültem. Ehhez hozzájárult a hangszórókból hosszabb megszakításokkal kiszüremlő, mesterien megkomponált hárfadallam, melynek megálmodója és hangokká formálója méltán lehetett elégedett szellemi alkotásával, mert megvalósította a tökéletest. Itt engem valami nagyon mélyen megérintett, amit nehéz szavakkal visszaadni. Később egyik ismerősömnek ekként meséltem róla: a fogantatás, a vizes burokban a magzati fejlődés, és a megszületés hármasát éltem át ott. A szürke magmafalak a rajtuk elhelyezett színes növénykompozíciókkal az élet és az elmúlás keretét adták hozzá. A végtelen nyugalom és békesség lebilincselő, magával ragadó érzése a felszínre visszaérkezést követően fokozatosan kihunyt belőlem. A világra bábáskodott élet a felsíráson túl hamarosan átcsap a játékok tarkabarka, kreatív világába. Kinek így folytatódik utána, kinek meg úgy. A játékkal felhagyás nem tesz felnőttebbé senkit sem.
Telnek-múlnak az évtizedek. Szerencsés esetben ránk köszönt a második gyermekkor is. A főváros egyik zsúfolt ivójába betérve, tucatnyi asztalnál is folyt a mediterránon kedvelt táblajáték.