Megrajzolt pillanat

Örök emléknek megmarad számomra, amint a fénykorában pompás sétálóutcában kószáltunk, a feleségemmel. Szellem járta lakóházak, lelakatolt szolgáltatóházak, függönytelen hotelek. A kisebb üzletek még úgy, ahogy tartották magukat. A pusztulófélben lévő környezetet hangjukkal pénzváltók élénkítették. Múlt és jelen, dicsőség és hullócsillag. De erre a helyre nem emiatt fogok keserű szájízzel visszaemlékezni. Lehet olyan pillanata az életnek, amely egynél többször is előfordulhat, de csak az elsőnek felismert helyzet megragadása az egyszeri lehetőség számunkra, a többi súlytalan. Ugyanitt találkozhattunk azokkal az élet árnyékos oldalára került emberekkel is, akiknek életfonala valamiért megszakadt.

A magas házak közötti parkban, bútoraik társaságában, apuka óvodás korú lányával, és kiskamasz fiával várták a csodát. A kislány békés álmát aludta a matracon, bátyja az utcakövön ülve rajzolt. Megsejtettem a nagybetűs helyzetet: menj oda a kisfiúhoz, és vedd meg a rajzot. Valamiért nem tettem, pedig a készülőfélben lévő alkotás, a felismerés pillanatának hajszálpontos képi leképezése volt. Pár nap múlva, a szomszédos országban megvilágosodtam.

Egész napos buszos városnézésre indult a csoport. Az ablak mögül Csalódottan vettük tudomásul, hogy a 710 méter magas hegy derékig felhőben. Járművet váltottunk. A fogaskerekű egyre sűrűbb ködben tört felfelé. Az emberarcú jelkép kőből emelt ezertonnás alakja nyolc méter magas talapzaton nyugodott. Statikailag is precíz alkotás. Az Atlanti-óceán felől érkező elemeknek kitett helyen áll — szélesre tárt karokkal fogadja azokat. Velünk is így tett. De égbetörő alakját váltakozó sűrűségű pára tette sejtelmessé vagy tüntette el teljesen, a tisztánlátásra váró szemek elől. A tömeg, csak gyűlt, és gyűlt. Amint oszlott a felhő, úgy a várakozással teli emberek egyre bizakodóbbá, majd lelkessé váltak, míg az egyre sűrűsödő köd hatására, lelkesedésük alábbhagyott, reményvesztetté váltak. Fél óra alatt ez a színeváltozás többször is megismétlődött. Buszba szálltunk, továbbindultunk. Ezalatt felszívódott a pára, a távolban fénypontként megcsillant a jelkép.

Délután folytatódott a történetfüzér. A négyszáz méterrel alattunk elterülő öbölben, többségükben lakatlan szigetek csúcsosodtak. A vízben kisebb hajók, jachtok ringatóztak. A házak tetőrengetege, a magaslatok sivár építményei, az öblöt átszelő híd karcsúsága, ezek mind a földi paradicsom lehetőségének életterét tükrözték vissza: csak rajtunk embereken múlik, hogy miként éljük közös életünket.

Másnap kora hajnalban ébredtem. Hamar megvilágosodtam a Megváltó Krisztus szobor és a Cukorsüveg-hegy közös üzenetét követően. A földön ülve rajzoló, családjával együtt utcára tett Buenos Aires-i kisfiú keze nyoma éppen az én pillanatomat rögzítette, amikor felismertem, mecénásként meg kellene vásárolnom tőle a vázlatot. De, mivel nem mentem oda hozzá, ezért nem válhatott az én pillanatommá. Sima rajz maradt. Örökre elveszett. Bár felismertem az első alkalmat, de a megragadásához emberileg kevésnek bizonyultam. Erős keserv fogott el.

Hogy miért nem lehetek ezek után, kakaós csiga? — a történet húsz évvel korábbi:

A tavaszi napsütés langya átmelegítette a szobát. Gondoltam egyet, és a kutyasétáltatás szempontjából szokatlan kora délutáni időpont ellenére, a szukával körbesétáltuk a lakótelepet. A visszafelé úton hozzánk csatlakozott, az iskolából kerülővel hazafelé tartó kislány. Ő ismert minket, mert akkoriban a vakvezetővel a suli összes osztályát felkerestük. Lecövekeltünk a hátsó kapu előtt, tovább folyt a szó. Eközben a járdán sorakozó kukáknál megállt valaki: az egyik tárolóedény tetejét felnyitották. Szemben álltam vele, de a fejleményeket csak füllel követhettem nyomon. A kislány háttal állt a guberálónak. Hangtalanul megfordult, majd tisztelettudóan elnézést kért tőlem, hogy pár pillanatra magamra fog hagyni. Lehajolt a földön lévő iskolatáskához, egy zörgő zacskóból előhalászott valamit, majd odasietett a kukázóhoz.

– Tessék elfogadni! – meleg hangon.

– Köszönöm, de nem – maga elé suttogva.

Néma csend következett. Óráknak tűnt, de csak másodpercek voltak.

– Köszönöm szépen – halkan.

Visszatért a kiskamasz. Mintha mi sem történt volna, folytatódott a félbeszakadt párbeszéd. Halkan csukódott a szemetes fedele. A járdán felénk közeledve újabb köszönetet rebegett el a női ajak.

Hitetlenkedve álltam az előttem lejátszódó eseménysortól: játszi könnyedséggel tökéletest alakított a kislány. Kis barátnőmtől megtudhattam, hogy a szülei elváltak, szobakonyhában sokadmagával lakik, a pénz nem veti fel őket. Pékségben dolgozó apukája révén jutnak friss péksüteményhez. Évek óta ilyesmit visz uzsonnára az iskolába. Mindezek tették érzékennyé az elesett emberek iránt: éber volt a füle, egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, a következő másodpercben lélekből indíttatva meghozta a döntést, rögtön cselekedett, és nem várt köszönetet érte. Apróság, de sok mindenre rávilágít: évek óta ugyanazt az ételválasztékot fogyasztotta, de a suli végére megmaradt elemózsiát nem dobta bele a hulladéktárolóba, hanem hazavitte. Azóta mondásommá vált: aki szereti a kakaós csigát, rossz ember nem lehet!

Elgondolkodva a fenti sorokon, úgy éreztem, a betűk segítségével megrajzolom az argentin kisfiú pillanatát:

Mint, ahogyan minden nap tette, ezúttal is belefeledkezett a grafittal megrajzolt sajátos gyermeki világába. Abban minden egyszerű, minden szép, minden emberi. Ilyen fényben szeretne élete végéig fürdőzni. Olyan mélyről fakadtak belőle a vonalak irányai, a satírozás, hogy nem juthatott szerep a radírnak. Lassacskán elkészült az újabb életmű, már csak egy-két apróság hiányzott róla. Fejét önkéntelenül az utca felé fordította.

Szüleinél idősebb házaspár közeledett. Meglepve vette észre a bácsi kezében lévő fehér botot. Egy pillanatig nézte, majd a rajz fölé hajolt. Arca mosolyba szaladt. Ez nem lehet igaz — gondolta. A rajzlapon mintha a bácsi hasonmása lenne. Keze gyorsan mozdult, a férfi egyik kezébe szépen faragott sétabotot rajzolt, a másikba egy kakaós csigát — és megnyalta a szája szélét.