() MEGRAJZOLT PILLANAT — már nem lehetek kakaós csiga (2024.)

Örök emléknek marad meg , amint egy fénykorában pompás sétálóutcában kószáltunk a feleségemmel. Lelakatolt szolgáltatóházak és szállodák, szellemjárta lakóház. A kisebb üzletek még úgy, ahogy tartották magukat. A sétálóutcát hangjukkal pénzváltók töltötték be. Múlt és jelen, dicsőség és hulló csillag. De erre a helyre nem emiatt fogok keserű szájízzel visszaemlékezni. Lehet az életnek olyan rezzenése, mely egynél többször is előfordulhat, de megragadásához csak az elsőnek felismert helyzet az egyszeri lehetőség, a többi súlytalan.

Ugyanitt találkozhattunk azokkal az élet árnyékos oldalára került emberekkel is, akiknek életfonala valamiért megszakadt. Apuka hároméves lányával, és kiskamasz fiával várták a csodát. A kislány békés álmát aludta a matracon, bátyja az utcakövön ülve rajzolt. Felismertem a helyzetet: menj oda a kisfiúhoz, és vedd meg a rajzot! — valamiért mégsem tettem (pedig a készülőfélben lévő megrajzolt pillanat, a nálam lévő összes pénzt megérte volna). Az egyszeri lehetőséget ekkor még nem ismertem fel. Pár nap múlva megvilágosodtam.

Egész napos buszos városnézésre indult a csoport. Az ablak mögül Csalódottan vettük tudomásul, hogy a hétszáztíz méter magas hegy derékig felhőben. Járművet váltottunk. A fogaskerekű jellegű kisvonat egyre sűrűbb ködbe emelkedett velünk. Az emberarcú jelkép kőből emelt ezertonnás alakja nyolc méter magas talapzaton. Statikailag is precíz alkotás. Az Atlanti-óceán felöl érkező elemeknek kitett helyen áll, szélesre tárt karokkal várja. Minket turistákat is így fogadott. De égbetörő alakját váltakozó sűrűségű pára tette sejtelmessé, a tisztánlátásra váró szemek elöl. A tömeg, csak gyűlt és gyűlt. Amint oszlott a felhő, úgy a várakozással teli emberek egyre bizakodóbbá, majd lelkessé váltak, míg az egyre sűrűsödő köd hatására, lelkesedésük alábbhagyott, reményvesztetté váltak. Fél óra alatt ez a színeváltozás többször is megismétlődött. Buszba szálltunk, továbbindultunk, ezalatt felszállt a pára, a távolban fénypontként megcsillant a jelkép.

Délután folytatódott a történetfüzér. A négyszáz méterrel alattunk elterülő öbölben, többségükben lakatlan szigetek csúcsosodtak, a vízben kisebb hajók, jachtok ringatóztak. A házak tetőrengetege, a magaslatok sivár építményei, az öblöt átszelő híd karcsúsága, ezek mind a földi paradicsom lehetőségének életterét tükrözték vissza: csak rajtunk embereken múlik, hogy miként éljük közös életünket.

Másnap kora hajnalban ébredtem. Hamar megvilágosodtam a Megváltó Krisztus szobor és a Cukorsüveg-hegy üzenetei után. A földön rajzoló argentin kisfiú keze nyoma éppen az én pillanatomat örökítette meg. Mivel nem mentem oda megvásárolni, nem válhatott az én pillanatommá, sima rajz maradt. Örökre elveszett. Bár felismertem a helyzetet, de az egyszeri lehetőséget nem. Emberileg kevésnek bizonyultam hozzá. Elfogott a keserv.

Hogy miért nem lehetek kakaós csiga? — a történet húsz évvel korábbi.

A tavaszi napsütés langya átmelegítette a szobát. Gondoltam egyet, és a kutyasétáltatás szempontjából szokatlan koradélutáni időpont ellenére, a vakvezetővel körbesétáltuk a lakótelepet. A visszaúton hozzánk csatlakozott az iskolából kerülővel hazatartó kislány. Ő ismert minket, mert akkoriban a suli összes osztályát felkerestük a német juhásszal. Lecövekeltünk a hátsó kapu előtt, tovább folyt a szó. Eközben a járdán sorakozó kukáknál megállt valaki. Az egyik tárolóedény tetejét felnyitotta. Szemben álltam vele, de a fejleményeket csak füllel követhettem. A kislány háttal állt a kukázónak. Hangtalanul megfordult, majd tisztelettudóan elnézést kért tőlem, hogy pár pillanatra magamra fog hagyni. Lehajolt a földön lévő iskolatáskához, egy zörgő zacskóból előhalászott valamit, és odasietett az emberhez.

— Tessék elfogadni! — meleg hangon.

— Köszönöm, de nem — maga elé suttogva.

Néma csend következett. Óráknak tűnt, de csak másodpercek voltak.

— Köszönöm szépen — halkan.

Visszatért a kiskamasz. Mintha mi sem történt volna, folytatódott a félbeszakadt párbeszéd. Halkan csukódott a kuka fedele. A járdán felénk közeledve újabb köszönetet rebegett el a női ajak.

Hitetlenkedve álltam az előttem lejátszódó eseménysor előtt: játszi könnyedséggel tökéletest alkotott.

Kis barátnőmtől hamarosan megtudhattam, hogy a szülei elváltak, szobakonyhában sokadmagával lakik és a pénz nem veti fel őket. Pékségben dolgozó apukája révén jutnak friss péksüteményhez. Évek óta ilyesmit visz tízóraira, uzsonnára. Mindezek tették érzékennyé az elesett emberek iránt: éber volt a füle, egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, a következő másodpercben lélekből indíttatva meghozta a döntést, rögtön cselekedett, nem várt köszönetet érte. Apróság, de sok mindenre rávilágít, évek óta ugyanazt az ételválasztékot fogyasztotta, de a suli végére megmaradt elemózsiát nem dobta ki a szemetesbe, hanem hazavitte. Emberfia ennél tökéletesebbre nem lehet képes.

Azóta mondásommá vált: aki szereti a kakaós csigát, rossz ember nem lehet!

Elgondolkodva a fenti sorokon, úgy éreztem, a betűk segítségével megrajzolom az argentin kisfiú pillanatát: Mint, ahogyan minden nap tette, ezúttal is belefeledkezett a grafittal megrajzolt sajátos gyermeki világába. Itt minden olyan egyszerű, minden olyan szép, minden olyan magától értetődően nagyszerű. Ilyen fényben szeretne élete végéig fürdőzni. Olyan mélyről fakadtak belőle a vonalak irányai, a satírozás, hogy nem juthatott szerep a radírnak. Lassacskán elkészült az újabb mű, már csak egy-két apróság hiányzott róla. Okát nem értette, de fejét önkéntelenül mégis az utca felé fordította. Szüleinél idősebb házaspár közeledett. Meglepve vette észre a bácsi kezében lévő fehér botot. Egy pillanatig nézte, majd a rajz fölé hajolt. Arca mosolyra szaladt. Ez nem lehet igaz — gondolta. A rajzlapon mintha a bácsi hasonmása lenne. Keze gyorsan mozdult, a férfi egyik kezébe szépen faragott sétabotot rajzolt, a másikba egy kakaós csigát — és elégedetten megnyalta a szája szélét.