: MEGRAJZOLT PILLANAT — már nem lehetek kakaós csiga (2024)

Örök emléknek marad meg , amint egy fénykorában pompás sétálóutcában kószáltunk a feleségemmel. Lelakatolt szolgáltatóházak és szállodák, szellem járta lakóház. A kisebb üzletek még úgy, ahogy tartották magukat. A sétálóutcát hangjukkal pénzváltók töltötték be. Múlt és jelen, dicsőség és hulló csillag. De erre a helyre nem emiatt fogok keserű szájízzel visszaemlékezni. Lehet az életnek olyan rezzenése, mely egynél többször is előfordulhat, de megragadásához csak az elsőnek felismert helyzet az egyszeri lehetőség, a többi súlytalan.

Ugyanitt találkozhattunk azokkal az élet árnyékos oldalára került emberekkel is, akiknek életfonala valamiért megszakadt. A magas házak közötti apró parkban apuka óvodás korú lányával, és kiskamasz fiával várták a csodát. A kislány békés álmát aludta a matracon, bátyja az utcakövön ülve rajzolt. Felismertem a helyzetet: menj oda a kisfiúhoz, és vedd meg a rajzot! — valamiért mégsem tettem (pedig a készülőfélben lévő megrajzolt pillanat, a nálam lévő összes pénzt megérte volna). Az egyszeri lehetőséget ekkor még nem ismertem fel. Pár nap múlva, a szomszédos országban megvilágosodtam.

Egész napos buszos városnézésre indult a csoport. Az ablak mögül Csalódottan vettük tudomásul, hogy a 710 méter magas hegy derékig felhőben. Járművet váltottunk. A fogaskerekű kis vonat egyre sűrűbb ködbe emelkedett velünk. Az emberarcú jelkép kőből emelt 1000 tonnás alakja 8 méter magas talapzaton nyugszik. Statikailag is precíz alkotás. Az Atlanti-óceán felől érkező elemeknek kitett helyen áll, szélesre tárt karokkal várja. Minket is így fogadott. De égbetörő alakját váltakozó sűrűségű pára tette sejtelmessé, vagy tüntette el teljesen, a tisztánlátásra váró szemek elöl. A tömeg, csak gyűlt és gyűlt. Amint oszlott a felhő, úgy a várakozással teli emberek egyre bizakodóbbá, majd lelkessé váltak, míg az egyre sűrűsödő köd hatására, lelkesedésük alábbhagyott, reményvesztetté váltak. Fél óra alatt ez a színeváltozás többször is megismétlődött. Buszba szálltunk, továbbindultunk, ezalatt felszállt a pára, a távolban fénypontként megcsillant a jelkép.

Délután folytatódott a történetfüzér. A 400 méterrel alattunk elterülő öbölben, többségükben lakatlan szigetek csúcsosodtak, a vízben kisebb hajók, jachtok ringatóztak. A házak tetőrengetege, a magaslatok sivár építményei, az öblöt átszelő híd karcsúsága, ezek mind a földi paradicsom lehetőségének életterét tükrözték vissza: csak rajtunk embereken múlik, hogy miként éljük közös életünket.

Másnap kora hajnalban ébredtem. Hamar megvilágosodtam a Megváltó Krisztus szobor és a Cukorsüveg-hegy üzenetei után. A földön rajzoló buenos-airesi kisfiú keze nyoma éppen az én pillanatomat örökítette meg azáltal, hogy felismertem, mecénásként meg kellene vásárolnom az alkotását. De, mivel nem mentem oda hozzá, ezért nem válhatott az én pillanatommá. Sima rajz maradt. Örökre elveszett. Bár felismertem a  szituációt, de az egyszeri lehetőséget nem. Emberileg kevésnek bizonyultam hozzá. Elfogott a keserv.

Hogy miért nem lehetek kakaós csiga? — a történet 20 évvel korábbi.

A tavaszi napsütés langya átmelegítette a szobát. Gondoltam egyet, és a kutyasétáltatás szempontjából szokatlan kora délutáni időpont ellenére a vakvezetővel körbesétáltuk a lakótelepet. A visszafelé úton hozzánk csatlakozott az iskolából kerülővel hazafelé tartó kislány. Ő ismert minket, mert akkoriban a vakvezetővel a suli összes osztályát felkerestük. Lecövekeltünk a hátsó kapu előtt, tovább folyt a szó. Eközben a járdán sorakozó kukáknál megállt valaki: az egyik tárolóedény teteje hamarosan felnyílt. Szemben álltam vele, de a fejleményeket csak füllel követhettem nyomon. A kislány háttal állt a guberálónak. Hangtalanul megfordult, majd tisztelettudóan elnézést kért tőlem, hogy pár pillanatra magamra fog hagyni. Lehajolt a földön lévő iskolatáskához, egy zörgő zacskóból előhalászott valamit, majd odasietett a kukázóhoz.

– Tessék elfogadni! – meleg hangon.

– Köszönöm, de nem – maga elé suttogva.

Néma csend következett. Óráknak tűnt, de csak másodpercek voltak.

– Köszönöm szépen – halkan.

Visszatért a kiskamasz. Mintha mi sem történt volna, folytatódott a félbeszakadt párbeszéd. Halkan csukódott a kuka fedele. A járdán felénk közeledve újabb köszönetet rebegett el a női ajak.

Hitetlenkedve álltam az előttem lejátszódó eseménysortól: játszi könnyedséggel tökéletest alakított a kislány. Kis barátnőmtől megtudhattam, hogy a szülei elváltak, szobakonyhában sokadmagával lakik, a pénz nem veti fel őket. Pékségben dolgozó apukája révén jutnak friss péksüteményhez. Évek óta ilyesmit visz uzsonnára az iskolába. Mindezek tették érzékennyé az elesett emberek iránt: éber volt a füle, egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, a következő másodpercben lélekből indíttatva meghozta a döntést, rögtön cselekedett és nem várt köszönetet érte. Apróság, de sok mindenre rávilágít: évek óta ugyanazt az ételválasztékot fogyasztotta, de a suli végére megmaradt elemózsiát nem dobta ki a szemetesbe, hanem hazavitte. Emberfia ennél tökéletesebbre nem lehet képes.

Azóta mondásommá vált: aki szereti a kakaós csigát, rossz ember nem lehet!

Elgondolkodva a fenti sorokon, úgy éreztem, a betűk segítségével megrajzolom az argentin kisfiú pillanatát: Mint, ahogyan minden nap tette, ezúttal is belefeledkezett a grafittal megrajzolt sajátos gyermeki világába. Itt minden olyan egyszerű, minden olyan szép, minden olyan magától értetődően nagyszerű. Ilyen fényben szeretne élete végéig fürdőzni. Olyan mélyről fakadtak belőle a vonalak irányai, a satírozás, hogy nem juthatott szerep a radírnak. Lassacskán elkészült az újabb mű, már csak egy-két apróság hiányzott róla. Okát nem értette, de fejét önkéntelenül az utca felé fordította. Szüleinél idősebb házaspár közeledett. Meglepve vette észre a bácsi kezében lévő fehér botot. Egy pillanatig nézte, majd a rajz fölé hajolt. Arca mosolyra szaladt. Ez nem lehet igaz — gondolta. A rajzlapon mintha a bácsi hasonmása lenne. Keze gyorsan mozdult, a férfi egyik kezébe szépen faragott sétabotot rajzolt, a másikba egy kakaós csigát — és elégedetten megnyalta szája szélét.